[155-136] [135-116] [115-96] [95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
Csak még jobban elkezdek sírni és hevesen rázom a fejemet arra, hogy inkább ő haljon meg és a pólóját is jobban megmarkolok. Nem akarom, hogy bárkinek is baja essen és ebben ő is bele számít. De hihetetlenül megkönnyebbülök, mikor azt mondja, hogy megoldják, erre pedig aprót bólintok. Feláll mellőlem, de mielőtt én is ezt tenném, még megtörölöm az arcomat és csak akkor állok két lábra. Felnézek az elszánt arcára és azon gondolkozom, vajon mit is tervezhet.
- Jó. - bólintok aprót és felé nyújtom a kezemet, hogy megfoghassa és menekülés közbe ne veszíthessem el. Semmi kedvem ezek után itt maradni. Majd... a cuccaimért elküldök valakit.
|
Szemeimet forgatom, mert lehetetlené teszi a szökésünk. - Jaj Jun... - sóhajtok, mert nem tudok neki nemet mondani. Vígasztalóan simogatom a fejét. - Ha mi nem öljük meg őket... ők fognak lelőni engem... Inkább haljak meg én? - kérdeztem halkan. Basszus...hát ezt így nem lehet. Ha elkapnak nekem annyi. Aztán eszembe jutott, hogy nekem még képességeim is vannak...baszki... Nem tudom hová teszem az eszem ilyenkor... - Jól van...megoldjuk... nem lesz baja senkinek sem... - sóhajtok, majd felkelek vele. - De te akkoris maradj végig mögöttem. Jó?
Jun és Death
|
Amikor felhozza a halottak szót, a tekintetem elsötétül és lehajtom a fejemet. Ezt nem akartam hallani. Death-chan, ez fáj. Mi a jó neked ebben? Hogy tudsz erről úgy beszélni, mintha semmiség lenne? Mintha csak egy csótányt taposnál el. A hangom hirtelen az eddiginél is halkabbá válik, mintha egy szellem beszélne.
- Kérlek... ne bánts senkit. - azzal felnézek rá és az egyik szememből legördül egy könnycsepp ami végig szántja az arcomat. Én nem érek annyit, hogy emberek haljanak meg azért, hogy én ne kerüljek címlapra. - Kérlek... oldjuk meg anélkül. - ölelem meg ismét. Nem akarom, hogy így lásson, így inkább a pólóját áztatom át a sós könnycseppjeimmel.
|
Mikor kimondta a nevem, rápilsogtam, hogy akkor most emlékszik...? Aztán elmondta, hogy mi lenne jó... Bólogattam is rá, de ha az igazgató megtudja, hogy mekkora egy barom vagyok, onnan is kidob... Szerintem. - Akkor nincs más...át kell rajtuk törnünk... te végig mögöttem leszel, én pedig csinálom az utat... Amíg a halottakkal foglalkoznak, kirohanunk és ellopunk egy kocsit... Vagy... huh... itt a mobilod? - néztem rá. Csak mert akkor amit eddig elmondtam, megcsinálhatnák az embereim... így tutira épségben kiérünk...
|
Jó érzés, ahogy simogatja a fejemet. Ettől muszáj átkarolnom a mellkasát és hozzá bújnom. Annyira ismerős illata van. De egyre jobban tisztul bennem a kép a hangjától. Ide fele jövet is nagyon sok mindent láttam.
- Death-chan. - Igen, meg van a név. Kibontakozom belőle és belemeredek a szemébe. - Az iskolába nem jöhetnek be. Onnan nem engednek ki téged, mert... mert abnormálisak vagyunk. - halkulok cseppet el. - És az államnak az az érdeke, hogy ott tartson minket. - folytatom a magyarázatot. Már csak innen kéne kijutnunk hozzá. És igen. Ha velem akarsz maradni Death-chan... senkihez nem nyúlhatsz egy újjal sem. Nem bánthatsz senkit. Nem lennék képes azzal a tudattal veled lenni. Csillogó szemekkel nézek rá, aztán egyre kisebb lesz köztünk a távolság és egy csókot adok a szájára.
|
Mikor elgendtem, mert lehúzta a mancsom, megfordult és nem futott el. Kicsit megnyugodtam, bár azzal tisztában vagyok, hogy nem lehetünk itt lent örökké, mert előbb útóbb ide is lejönnek, és akkor majd bajban leszek... De szerintem ő is, hogy velem jött. Mégsem tudom most hogyan tovább. A fejét simogattam, miközben hallgattam, hogy fölöttünk hogy kopognak a rendőrök és az orvos cipője, ahogy a riadó szól, még itt lent is fülsüketítő. Sokan kijöhetnek a szobájukból a hangot hallva. Biztos félnek, vagy épp támadásra készek... Nem tudom. Nagyon szusszanok és próbálom össze szedni a gondolataim.
|
Egy pillanat alatt kiszabadítja magát a szíjak fogságából és már karon is ragad, hogy eltűnhessen velem. Én csak értetlenül pillantok hol rá, hol pedig a szobára, amit már ien csak elhagyunk. Ezek után már csak inkább a lábam elé, hogy nehogy orra essek. Ahogy a lábaink csattannak a földön, elég nagy zajt csapunk ahhoz, hogy ha megszólalnék, halljon, ezért nem is próbálkozom, csak azt hallom, hogy megszólal a riadójelző, méghozzá elég hangosan. Mi történik? Valami baj van? Én... félek. Ezek után egy pinceszerűséghez érünk és már csak egy magasabb lépcső választ el tőle, utána már az se és a fiú benyit az ajtón. Bent minden sötét és ételszag csapja meg az orromat, amitől kicsit éhes is leszek. A vörös szemú egy pillanat alatt egy árnyékos kamrába tessékel és az ölébe húzva befogja a számat. Muszáj ezt? Az egyik kezemet felemelem és gyengén elkezdem húzogatni. Nem erőből - bár úgy nem is tudnám -, csak jelezve, hogy vegye le onnan. Amennyiben ezt megteszi, megordulok az ölében, vele szembe és a homlokomat a vállára döntöm
|
M-mert nem tudom...de ezt ne itt beszéljük meg... biztonságba kell helyeznünk magunk, csak engedj el... - húzogattam a szíjakat és néztem őt. - Jun..ezek szíjak, csak húzd ki abból a cuccból és mehetünk is... - néztem rá. De aztán furcsa érzésem lett. Elmúlt az émelygés és a fejfájás. Ezekután, pikpakra elharapdáltam a szíjakat, és a lábaimat is kiszabadítottam. Aztán felültem. - Gyere... - kaptam el a kezét és kiosontam vele. Éppen jókor, mert percekkel később beértek az orvosok és már nem voltunk ott ugye, szóval nagy riadót csnáltak. Szerencsére az épületnek lent volt valami pinceszerűsége, ahol a kajákat tartották, a ruhákat mosták meg ilyenek. Ott egy kamrában húzódtam meg vele és az ölembe húztam, miközben befogtam a száját, nehogy ijedtében segítségért kiabáljon.
|
- M-miért? - nagy boci szemekkel nézek rá. Nem tudom elereszteni, nincsen nálam kulcs és azt se tudom, miért kötötték így ki. Az, hogy a szerelme vagyok, még jobban meglep. Hogy micsoda?! E-elvágta a torkomat... De miért kell elmenekülnünk innen? Na meg, hogy lehet véletlen ez? Pláne, ha elvileg szeret. De fáj a fejem. - Nem... tudlak elengedni. - hajtom le a fejemet. Mit csinálhatnék ezzel? Lopjam el a rendőrtől a kulcsot? A fiúnak még a neve sem rémlik, nem hogy segítsek neki de, talán mégis.
- Próbáld meg erőből elszakítani. - suttogom neki. Ha már itt a képességem, felturbózom egy kicsit. Mondjuk, nem tudom, így elég-e lesz hozzá, mert akkorát nem tudok rajta dobni és a fizikai ereje jelenleg a padlón van.
|
Hagytam neki, had nézze a szexi testem... Aztán a nyakára mutatott, ahelyett, hogy adott volna egy csókot, miután elresztett. Elpillantottam. - Lehetséges... - válaszoltam halkan, majd visszanéztem rá. - Véletlen volt... - tettem hozzá. Persze nem...véletlenül nem lehet fojtogatni, de ezt most nehéz lenn normálisan elmagyaráznom neki. - Eressz el...mindjárt bejönnek és kiküldenek téged is... elkell rejtőznünk... - suttogtam. - Én a szerelmed vagyok, te pedig az enyém... - válaszoltam erre is, hátha így meggyőzőbb vagyok, aztán megint kezdte az idegesítést. - Hogy megvédjelek magadtól, azért tettem...
|
- Szia. - Én se tudok nála sokkal hangosabban beszélni, tekintve a torkomon és azon belül lévő erős zúzódáásokat, de próbálkozom. Megtámaszkodom a két kezemen és komolyan elkezdem felmérni a fiút. Tetőtöl talpig, aztán vissza, hogy a vöröslő szempárját kezdhessem el kémlelni. Igen komoly vagyok, az egész kis szituáció alatt meg se szólalok, végül pedig felteszem a kérdést, de először a nyakamra mutatok, ahol nyilvánvalóan ott vannak a támadás jelei.
- Ezt te csináltad? - Se nem komoly, se nem boldog az arcom, inkább csupán kíváncsiságot sugall. - Ki vagy? - folytatom tovább a kérdezősködést. - Mivel árultalak el?
|
A nővérke elmegy, hogy szóljon az orcosnak, hisz nem gondolja, hogy Jun bajt akar magának, és elengedne. Inkább nem is válaszolja meg a fiú kérdését. Távol akarna minket tartani egymástól. Csakhogy én közben felébredtem és Junnal ellentétben mindenre emlékeztem. Álmosan kinyitottam szemeim, körbe néztem lassan. Eléggé keverget a gyomrom és a fejem is fájt kicsit. Aztán Junra néztem. Meglepődtem, hogy ott van, no dehát én ismerem az én hűséges kisdrágám. Szóval tudtam, hogy jönni fog. - Szia... - pillantok rá, és csak halkan szólalok meg. Mostmég a napfény is kész kínzás.
|
| - J..jól vagyok. - bólintok aprót és a fiú felé mutatok, aki csak most ébredezik. Össze tudom a képekkel kötni, de valahogyan mégsem. - Ő kicsoda? - macska szemeimet rá szegezem és minden erőmmel őt kémlelem. Tudni akarom, kicsoda ő. Miért van itt. Ezért egy hirtelen ötlettől fogva feltápászkodom és lassú léptekkel a fiú mellé érek, végül nem törődve a szíjakkal és a fejem fájdalmával, leülök mellé az ágyra és onnan nézek le. |
Már csak kába voltam, de néha elfordítottama fejem hol a sötétbe, hol a napsugarak felé, amik átszűrődtek a függöny résein. Hallottam, hogy valaki összeesett, de csak tompán. Szédültem, pedig csukva volt a szemem. Az egyik védőnő emelte fel Junt és ültette a fotelbe, majd kérdezte, hogy mit keres itt, amennyiben magánál volt. Ha nem, akkor vizes ronggyal törölgette meg, és aggódva figyelte. Az orvos épp nem ért rá, mármint nem is tudott a dologról.
|
| Az utóbbi napokról csak foltok, képek, szavak lebegnek a szemem előtt és a több órás álom, amin átestem. A vöröslő szemek, a hang, ami azt suttogja; "szeretlek" és ugyan az a hang, ami azzal vádol, hogy elárultam. Ennyi. Egy idő után kiengednek a kórházból bár a nyakam körüli vörös, lila foltoktól nem szabadulok egy darabig. Indulok vissza a szállásra arra fele, amerre a kulcsom szól, de az orvosi szoba ajtaja nyitva van, ezért bekukkantok rajta. Az egyik elkülönített szoba üres, a másiknak az ajtaja csukva van, ezért bekukkantok oda. Akit ott látok, akkora fejfájást hoz rám, hogy összeesek fejemet fogva a földön. Túl sok kép.... |
Engem tovább tartottak alvó üzemmódban. Ami ellen nem tehettem semmit. Junnak viszont elmondták mi a helyzet és, hogy ne aggódjon, mert már úton vannak az orvosok, hogy elszállítsanak. Őt pedig biztonságba helyezik. Természetesen tehet feljelentést, de ha nem is tesz, akkoris köröztek, szóval nem maradok ott. A szobájában kérdezgették, de nem sokra emlékezett, sőt... Kinyomozták, hogy hívta apját, és hogy már korábban is akadt köztünk probléma. Sőt! Még a szertárban történteket is úgy állították meg a "szemtanúk", mintha megerőszakoltam volna. Egyedül éreztem magam...megint...
|
| Nagyon sok helyen járok. Voltam Pizzában, Walesben, Németországban, most pedig Pekingben. Éppen egy vonaton utazom, majd mikor megpillantom Death-chant, odafutok hozzá és szorosan átölelem. A következő pillanatban egy kést érzek végigsiklanuli a torkomon. Erre pattannak ki a szemeim és csak a rám kötött gépek hangos sípolását hallom, na meg a betörő nővérek hangjai. Csak értetlenül, bágyadtan tekintek körbe és nem értem, mi történt velem.
Egy hosszú beszélgetés után leveszik rólam a szíjakat, mert teljesen beszámíthatónak találnak és megállapítják az ideiglenes rövid távú (egy hetes) memóriavesztést. |
A csendes ki balhéra persze bejön a portás, és még néhány takarító, ott dolgozó. Három embernek már sikerült leszednie, de erősen ellenkeztem. Haraptam, karmoltam, rúgtam és ütöttem. Végül az ottani orvos ütött ki valamivel. Junt is a gyengélkedőre szállították, de apja helyett, kihívták a rendőröket, hogy nyomozzanak vagy tudom is én. Engem egy kisebb szobába zártak, leszíjaztak az ágyhoz. Junt egy másik szobába vitték. Az orvos folyamatosan körülötte forgott, de a biztonság kedvéért őt is leszjazták, hátha ő is veszélyes. Tettek rá oxigén maszkot és várták, hogy felébredjen. Én még álmomban is morogtam, hörögtem és vártam, hogy felébredjek.
|
| Hogy tombol bennem az adrenalin? Hihetetlenül. Szinte már csak az tart mozgásban. Beszéltem papával, hogy jöjjön értem, de egy nagyon fontos dolgot elfelejtettem mondani ezért elkezdek egy üzenetet pötyögni. Aztán meghallom az erre tartó nyugodt, kimért lépéssorozatot és gyorsabban mozognak az ujjaim. Mindennek ellenére nem akarok rosszat neki. Mikor beállít, már éppen küldeném is el az üzenete. Ekkor érzem meg az ujjait a nyakamon és még utolsó erőmmel rányomok a "küldés" gombra. Aztán számomra másodpercekbe se telik, már is elsötétedik előttem a világ és a kezemből a földre esik a mobil a megnyitott chat ablakkal, amin ez áll: "Bármit, csak a rendőrséget ne hívd." |
Egy ideig csendben állunk egymás előtt, majd... hirtelen elkezd rohanni kifelé. Én csak pislogok, hogy mi történik, aztán sóhajtva megtörlöm az arcom, hogy most mi legyen. Közben pedig megint előtör belőlem az a furcsa bizsergés. A kezeim remegni kezdenek és érzem ahogy a fejem is fájni kezd a mérhetetlen dühtől. Nem tudom pontosan megmagyarázni, de ilyenkor képtelen vagyok lenyugodni és átgondolni tisztán a dolgokat. Csak az van a szememe előtt, hogy megbüntessem azért, amiért ezt teszi velem. Meg kell ölnöm, vagy kínoznom, amiért fájdalmat okoz nekem. Mindig is ezt tettem. Ha valaki ártott, úgy éreztem, félelmet kell keltenem benne. Inkább féljen, minthogy csak undorodjon. Szóval elindultam utána nyugodtan. A bejáratnál láttam az ijedt recepcióst és hogy a papírok is szétszórva a földön. Békésen bementem, és a szemem sarkában már láttam őt. Nyugodtan odasétáltam hozzá és leguggoltam elé. Elvettem tőle a telefont, majd kettét törtem. Junra néztem, aztán hirtelen elkaptam a nyakánál és a földre rántva szorítani kezdtem, hogy levegőt is alig kapjon. Hallani lehetett, ahogy az egyre szorító kezeim közt, ropogni kezd kicsit a csontja. - Elárultál... - suttogtam neki dühösen. Egyszerűen nem tudtam magam irányítani. A hasára térdeltem, hogy a maradék levegőt is kipréseljem belőle.
|
[155-136] [135-116] [115-96] [95-76] [75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
