[132-113] [112-93] [92-73] [72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
-Én nem félek tőled! -fordulok hátra könnyes arccal. -Rohadtul nem félek! Nem bántanál te senkit, ha nem lenne ez a buta álcád, amit fent kéne tartanod, hogy ne láthassa senki, hogy mi is van ott belül! -kiáltom oda neki, majd megint elfordulok, és megtörölgetve a szemeim, tovább megyek. Francot sem érdekel. Mit is vártam? Mit akartam? Miért vagyok ennyire naiv?
Momo-t akarom...
Visszamegyek a folyosóra, és néha egy pár zsepivel letörölgetem a kifolyóvért, amit már nem szív be a nadrágom. Nem akarom végig csöpögtetni az egész folyosót a véremmel.
Keresem az orvosit, de természetesen nem találom. Nem tévedtem el, de nem látom sehol a táblát, az ajtóra kirakva. Felmegyek egy emeletet, ahol végre megtalálom. Bekopogok, de mivel nem nyitnak ajtót, ezért beengedem magam.
|
- Nem-e? A tanárodat is becézgetnéd? És egy felsőbbévest? Japánban vagyunk, szigorú hierarchia van nálunk. Miért pont te lennél az, aki így hívhat? - Persze, ebben a pillanatban nincs sok kedvem jópofizni, pláne hogy közben figyelnem kell a képességemre is. Nem tudom sokáig fent tartani, ezért nagyon remélem, hogy veszi a lapot és gyorsan itt hagy. De nem, dehogy is, ő még is inkább oda akar jönni hozzám, ami miatt a rókám meg is támadja, de csak egy pillanatra harapja meg, nem mélyeszti teljesen bele a fogait, csupán inkább jelzőtámadást indít, bár ez is erős fájdalommal és vérzéssel jár. Még mindig jobb, mintha kiharapna egy darabot belőle. - Már mondtam. Nem kértem segítséget se tőled, se mástól. - Még hogy én segítsek most neki? Maga kereste a bajt! Én figyelmeztettem. - Még mindig nem érted, miért félnek tőlem? - Mert nem érdekel, hogy ki kicsoda. Mert mindig találok kiutat, ha kalamajkát okoznék. Jól kimesélem a dolgokat, ezt tudják. Mert nem érdekelnek mások érzései. Pontosan ezért. De aztán már csak azt hallom, hogy elsétál, így meg is szüntetem a képességemet, ami úgy tűnik el, mintha elfújták volna.
|
Én is felállok, és kissé döbbenten nézek a lányra. Ennek meg mi baja? Miért ilyen ellenséges?
-Neked meg mi bajod? Nem kell engedély hogy becézzelek. Különben is, csak segíteni szeretnék...-és már lépek is közelebb Yura-hoz, de ekkor éles fájdalmat érzek a combomba. Lenézek, és látom, hogy a rókája fogai okozzák a kínt. Mielőtt még odacsaphatnék, el is enged az állat, és visszaugrik a gazdája mellé. Ahogy rámugrott, és a fájdalom miatt is, elülök a porba, és lassan könnyek gyűlnek a szemembe a fájdalom miatt. A combomhoz kapok az égető fájdalom miatt, és döbbenten nézem, ahogy fehér bőrömet lassan befedi a vér, ahogy tapogatom a lábam, a kezeimmel. Ráharapok az ajkamra, hogy ne káromkodjak a fájdalom miatt. Most mit csináljak? Ő tuti nem fog segíteni, ez olyan megalázó...
Nem is nézek rá, inkább lassan, ahogy csak tudok felállok, majd sántikálva elkezdek befelé bicegni, hogy az orvosiban bekössem a lábam.
|
A legkevésbé se szerettem volna, hogy ezt a kínos jelenetet bárki is végigmozizza, pláne nem egy idegesítő kis kotnyeles lány. Ha ő látta, akkor lehet más is. Milyen figyelmetlen vagy te hülye! De Shana... legalább lett volna annyi eszed, hogy elmész innen.
Csak komoran felemelem az egyik kezemet és lelököm magamról a kezét. Nincs szükségem ilyesmire. Ember vagyok, ennyivel csak megbirkózom egyedül is.
- Ki mondta, hogy becézhetsz? Kizawa-sempai vagyok. - jelzem egyszerűen és remélem félreértelmezhetetlenül a tévedését. Semmi oka így hívni. De, hogy egyértelmű célzást tegyek rá, hogy menjen el legalább is, álljon arrébb, megteremtem a rókámat, ami legalább Shana térdéig ér és égő lila szemekkel és éles fogakkal vicsorog rá, mint aki bármelyik pillanatban ráugorhat és széttépkedheti iciri-piciri cafatokra. Nem az első ember lenne, akit meg kellett ölnöm. Ha valaki a kínzások után már nem kellett, vagy sehogy se vallott a dokinak, egyszerűen csak elmetszettem a torkát. Mint valami idióta takarító, aki csak a piszkos munkát végzi. Közben pedig lehajtom a fejemet, hogy a csillogó tincseim eltakarhassák a sírástól kipirult arcomat. Nem akarom, hogy bárki is így lásson.
|
A lépcsőről nézem végig a jelenetet. És nem olyan, mintha a szőkét meghatná valami. Yura viszont, nem törődve semmivel, sír, és fut a lány után. Ki ez? Ki ő neki? A lány elmegy, Yura pedig leül a hideg földre, a porba. Még pármásodpercig ott állok a lépcső tetején, majd halkan, de olyan gyorsan, ahogy csak bírja a lábam, odarohanok hozzá. Letérdelek mellé, és a vállára teszem a kezem.
-Yu-chan...-súgom halkan, és szomorúan nézem könnyekkel áztatott arcát. Olyan mint egy kislány, aki elveszett egy bevásárló üzletben, vagy nem is tudom...De igazán szívszorító látvány, a mindig erős, és magabiztos lányt így látni. Nem tudom mit tehetnék, nem merem megölelni, nem szólok semmit. Segíteni szeretnék de nem tudom, mire mit reagálna most, és hogy szeretné-e egyáltalán, hogy megöleljem...
|
Úgy vágtatok végig a folyosón, az iskolán átszáguldva minden diákon, mintha egy szörny üldözne azzal a szándékkal, hogy szépen lassan kihúzza a testemből a belsőszerveimet. De komolyan, mintha az életem múlna rajta. Végül is, egy darabjáról van szó. Út közben egy-egy könnycsepp is kiszalad a helyéről és nem is törődök azzal, hogy valaki a hátam mögött a nevemen szólongat. Aztán ki is lököm magam előtt a bejárati ajtót, és megtorpanok a lépcső tetején. Lent, alig pár lépésre ott áll az a szőke hajzuhatag és a könnyes szemű tulajdonosa így nem bírom megfékezni magamat, és nem törődve azzal, hogy bármelyik másodpercben orra bukhatok és lezúghatok a lépcsőn, iramodok utána és amint a közelébe érek, elkapom a csuklóját és magamhoz húzom.
- Ne menj el... - A fejemben ezernyi mondanivaló kavarog, hogy már ki se tudom mondani őket, csupán ennyit, közben pedig eszeveszettül markolom a ruhájának anyagát. Egyáltalán nem akarom, hogy itt hagyjon, nem! És ezt ő is nagyon jól tudja, még is elmegy. Nincs egy csöpp együttérzés se benne.
- De apa elvisz magával Franciaországba. - Azért az ő hangján is cseppnyi szomorúság hallatszik. Ujjait az enyéim köré fonja majd lassan leemeli magáról a kezemet, amik mint egy rongybaba, magam mellé esnek, úgy nézek vissza rá. Aztán, mint aki többet nem is akar mondani, hátat fordít nekem és elviharzik, át az utcán.
- Héééé! - Egy utolsó próbálkozás, hátha még is meggondolná magát, de nem hatja meg. Miért...? Csak magam elé bámulok, könnytelen arccal - még is, mit higgyek? - csak szépen lassan elgyengülnek a lábaim és azon veszem magamat, hogy szétcsúsznak és már a földön ülök. Egyedül.
  
|
-Oh. Én kérek elnézést...-csóválom meg a fejem. Persze. Bocsánat hogy nem tudok semmiről. Dehát én...Én mindig mindent csak elrontok, zért nem is szeretek ilyen izéknek a tagja lenni...Felnézek rá, mikor ijedt lesz az arckifejezése. A papírok, mint az őszi falevelek hullanak szerte szét, s én csak megdermedve állok, a folyosó közepén. Pár pillanat múlva rohanni kezdek Yura után.
-Yu-chan! -kiáltok a lány után, és ahogy csak bírok, futok utána. Majdnem felbukok a saját lábamban, de ez sem állít meg, rohanok tovább.
-Yuuuuu-chaaaaan!
|
- Volt már pár. - bólintok egyet. Nyilván, akkor az ő osztálya hiányzott is róla. - Nem fogok mások után rohangálni. - jegyzem meg egyszerűen és lényegre törően. Nem az én bajom lesz, ha nem értesülnek semmiről. Most éppen a minden évben megrendezendő fesztiválról esik szó és a megmaradó felkészítő helyek kiosztásának is sorra kéne kerülnie. Áh, mennyi dolog. A végén még elvesztem a fejemet. - Az igazgatóiba... szerveznivalóim vannak. - Felé fordítom a papírköteget, ahol pontokba szedve szinte meg van írva az egész fesztivál. - De nem árt egy sor segítség. - Egy halvány mosolyt erőltetek rá, mikor megérzem a zakómban a rezgő telefonomat. Nyomban ki is kapom a kis zsebből és amint meglátom a képernyőn megjelenő nevet, már fel is veszem. - Mi történt? - A hangom teljesen kétségbeesett, fel se tudom fogni, mi folyik itt. "Kiiratkoztam." - szól a telefon másik végén. Ennyi nekem elég és már is elejtek mindent, amit tartottam eddig és a kijárat felé kezdek rohanni, hátha elérhetem még. Nem akarom, hogy elmenjen! Ne hagyjon itt!
|
Felnevetek. Igaza van. Mazu...Hát lássuk be egész helyes de a személyisége undorító.
-Hm? -nézek rá, majd elindulok utána, hogy ne félméter távolságból társalogjunk.
-De, lehet...Asszem...Valószínű....-vakarom meg a tarkóm. Hát mit tudom én, kinek van ideje ilyen felesleges dolgokkal fogalalkoznia? Francica.
-Miért? Volt valami kupaktanács amiről lemaradtam? Nem nagyon hiányoztam, ha nem is szóltatok...-vonom meg a vállam mosolyogva, és lassan összegombolom a kabátom.
-Nem tudtam, hogy a ruházatot illetően is van...Ilyen...Szabályzat vagy mi....Most hova megyünk? Mehetek veled? -nézek rá mosolyogva. Közben megint megnézem a telefonom. Momo még mindig nem írt. Dühösen csettintek a nyelvemmel, majd elteszem a mobilt.
|
- Ezzel csak az állat részére utaltam. - vonom meg a vállamat egyszerűen és mintha elfújná a szél, el is tűnik a kezemről a fegyver. De hidd csak azt, hogy jó vagyok. Aztán másnap már savas vér nyomai maradnak rajtad és könyörögni fogsz azért, hogy ezek a karmok szúrják át a szívedet. De oké, semmi gond, végül is ez a dolgom. Légy te az, akire a fél iskola támaszkodik, aztán csak lépj ki, és mint egy rozoga háznál, ha kihúznak egy lécet, összedől az egész. - Persze-persze. Majd ha piros hó esik és Japán Olaszországba költözik. - prüszkölök egyet. Hányhatnékom van attól a gyerektől és a fiúk nagyon-nagy százalékától undorodom. Persze, van egy-két jó példány, akiket igen csak el tudnék viselni, de Mazu kiváltképpen nem ide tartozik. - Hozzám csak egy ilyen elfajzott példány se nyúljon. Gyengédségre születtem. - babrálok egy sort a hajammal és már megint menni készülnék, mire ténylegesen eszembe jut, amit még év elején mondtak. Shana... Shana... Shana. - Excusez-moi. - A francokat, hogy neked is most kell váltanod franciára. - Nem te vagy az új diákönkormányzati tag?
|
A rozsomák karmokat látva elmosolyodom.
-Nem kell a bemutató, azért mert van fegyvered, még nem kötelező használnod. - a jobb kezemmel megfogom a kardom markolatát, és mosolyogva nézem tovább a lányt.
-Hé! -ha ez egyáltalán lehetséges, még jobban elvörösödöm. Összehúzom magamon a kabátot, és féloldalasan állok neki.
-Yu-chan! -pironkodva félrenézek. Ez nem fer. Miért kellett ennyire megnéznie. Nem vagyok én néznivaló... Van nálam százszor szebb. Biztos csak viccből mért így végig.
-Nem vetkőzöm neked. Nincs szükséged rá. Majd Mazu megteszi. Bár szerintem ott inkább te vetkőznél...
|
- A rossz hír nagy úr. - Teljesen komoly a hangom, hisz így is gondolom és szentl hiszem, hogy akkor már pedig ez így is van. Nem akarom, hogy gyengének, szánalomra méltónak tekintsenek vagy pedig lenézzenek rám, ezért megemelem az egyik szemöldökömet a kis megjegyzésére és egy kis példát statuálok neki. A képességemet bevetve lassan mind a két karomon 3-3 rozsomákkarmot növesztek, bár igen csak átlátszóak és sötét lilák, mintha összeálltak volna füstből, mindazonálltal igen csak élesek. De nem akarom sokáig tartani, mert igen bonyolult és fárasztó folyamat. - Azért arra nem vennék mérget. - húzom elk a számat. Most úgy érzem magamat, mint Rozsomák, komolyan... De olyan furcsán viselkedik, az arca is mintha lágban égne, de lehet, hogy a hajszíne kölcsönzi neki ezt a színt. - Ez kicsit olyan, mintha sztiptízelnél nekem. - kicsit gúnyosan jegyzem meg, halvány ferde mosolyt megejtve és mókásan a feje búbjától a talpáig végigvizslatom, a hatás kedvéért. Végül is, nem lenne ellenvetésem, de nem a suliban kéne. Meg hát... na jó, ennyi.
|
Megvédted magad...Gondolom. Nem veszem be.
-Mitől kellene megvédened magad? Hisz...Tudtommal itt félnek tőled...Bár sosem értettem miért...Nem tűnsz alami vérengző vadállatnak. -vonom meg a vállam, majd az ujjaim közé fogom az egyik tincsem, és at kezdem nézegetni, mintha csak 18 éve nem azt nézném egyfolytában. Ahogy elindul, lehajtom a fejem, és sóhajtok. Remek. Itt hagy. Mire is számítottam. Miért kéne itt maradnia? Velem...
A kabátomra tett megjegyézésre felkapom a fejem, és szúrós pillantását látva el is vörösödöm. Sóhajtok egyet megint, majd majd elkezdem kigombolni.
-Mert eltakar...nem akarom, hogy lássanak...A kabát nélkül pláne olyan vagyok, mint valami porcelán baba....-mondom szomorúan, majd végzek a gombokkal, és kissé szégyenlősen állok Yura előtt.
|
- Mármint, hogy miért csókoltam meg? - Persze. Délután már az egész iskola erről fog beszélni, mi másról? Jobb, mintha az terjedne el, hogy a lányok felé hajlok. Nem ide való dolog, bár tény, hogy a meleg fiúkat sokkal jobban viselik, de fogalmam sincs, miért van ez így. - Én se vagyok makulátlan. - megvonom a vállamat, mintha semmiség lenne. Bár lány, de biztos elfutna előlem, mint a többiek. Persze, unokabátyám az röhögött egyet és megveregette a vállamat, miszerint családi vonás, ő sem egy hetero egyed, az biztos. Bár a szükség nagy úr... mármint neki. De nem is erről van szó. Megtapasztaltam, hogy van, ami titokban marad. - Csak megvédem magamat. - Tessék, ennyit a nagy egómról, amiről beszéltél! Én csak a dolgomat végzem, ugyan olyan embernek érzem magamat, mint bárki más, nem hiszem, hogy én lennék a legjobb a földön, mert tudom, hogy nincs így. Sőt! Már lépek is el tőle, hogy folytassam a munkámat, mikor eszembe jut valami és fél testel visszafordulok és rámutatok a felsőtestére. - Ez a kabát miért van rajtad? Nem látszik az egyenruhád. - Sőt, akkor még talán az alakja is látszana és nem hinnék kislánynak...
|
| Shana. Megforgat a szemeim a szarkasztikus megjegyzése miatt. Ja, miután megmentett, és amúgy jelenpillanatban sem érzem úgy, hogy ne férnék el... A kérdése miatt újra zavarba jövök, és félrenézek. Hogy mit akartam? Tudni. Tudni mindent, veled kapcsolatban. Tudni azt, hogy mivel vett rá arra a fájdalmas csókra. Ennyi. -Hogy miért csókolt meg. -mondom halkan, és egy pillanatra a szemeibe nézek,de aztán gyorsan elkapom a tekintetem. Félek kissé, hogy ezt ilyen "kémkedésnek" nevezi majd, és el is ástam magam nála, de úgy éreztem az őszinteség, most jobb lesz. Különben sem szeretek hazudni. Dehat...nem mondhatom, hogy "Olyan szép vagy, lehet érzek irántad valamit, és egy féltékenységi roham után, isszamentem hogy kifaggassam a fiút, de még jól meg is tépjem..." ha ezzel állok elő, tuti faképnél hagyna... |
Úgy tűnik, túlságosan is megérintette ez az eset. Persze, az a srác is egy igen érdekes ember és láthatta volna, hogy nem kellett volna visszamenni hozzá. Nem mindennapi, aki csak úgy megfenyegetne engem.
- Mondom, hogy semmi gond. Ez a dolgom. - megigazítom a felkaromon a diákelnök szalagok, ezzel is utalva arra, hogy ha eddig nem tudta volna, akkor most igen. - Feltéve ha elférsz a folyosón az egómtól. - Igen, azért ezt megjegyeztem. Tény, hogy kell tartásnak lennie, ha azt akarjuk, hogy valamennyire adjanak az ember szavára ebben a kócerájban. De hogy így megvádoljanak, az nekem kicsit sok. Persze a hangom nem mérges, csupán egy halvánnyit szarkasztikus, de a kis mosolyt inkább elfojtom magamon.
- De még mindig nem mondtad, mit akartál tőle. - Nem hiszem, hogy csak úgy odament vele trécselni, hisz nem is egy osztályba járnak, sok közük nincs egymáshoz. És érdekel. Minden érdekel, ami engem érint. Ki tudja, mik szivároghatnak ki és azt nem kezelném jól.
|
Hallom a szavait,fel is fogom őket (valamennyire), de nem reagálok rájuk. Igyekszem nem muattni mennyire megrémültem. Igen, jól hallottad, amit most előadok, az még semmi, ahhjoz képest, amit belül érzek. Ha...Ha ő nem jött volna, lehet az a srác ott a folyosón magáévá tett volna...
AHogy a vállamhoz, ér, egyből felkapom a fejem, és ránézek. "Még mindig gyönyörű vagy." -jelentem ki magamban. Igen, még az egyen ruha is jól áll rajta. Rajtam is az van, de nem véltelenül takarom el, a hatalmas fekete kabátommal. Túl törékenynek nézek ki még így is, pláne ha látnák a szoknyát és a kisinget....
-Igen, persze csak...Nagyon megijedtem...-és tényleg így van. Mindig is ettől rettegtem. Hogy kihasználják majd, hogy gynege vagyok. És ez egy tökéletes példa volt arra, hogy meg fogják tenni. Nem csak ő majd még mások is.
-N-nagyon hálás vagyok.
|
- Semmiség. - megigazítom magamon az iskolai egyenruhámat, hisz még is csak ki kell néznem valahogyan. Leporolom és begombolom ott, ahol kell. - Viszont jobban tennéd, ha elkerülnéd. - jegyzem meg, mintha nem is venném észre, hogy rám sem meri emelni a szemét. Nem harapok én. Legfeljebb karmolok. - Hidd el, egy osztályba járok vele, én már csak tudom. - sóhajtok egyet. Bár igazából nincs is kedvem a szavaimat rá pocsékolni, de nem vagyok bunkó.
- Jól vagy? - megkopogtatom egy kicsit a vállát hogy rám figyeljen. - Miért jöttél vissza?
|
Ahogy elkezd továbbra is fogdosni, és neki présel a falnak, lassan úgy érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, és most azonnal elsírom magam. Mint valami kísérleti patkány,a kit elég egyszer megfogni, aztán kikötöd, végül azt csinálsz vele amit csak akarsz. HJát igen, jelen pillanatban pont így érzem magam, és nem túl kellemes. Lendül a kezem, miután erőtvettem magamon, hogy felképeljem a csávót, de a csuklómat elkapja egy erős kéz, és elránt a fiútól. Az érzés...leírhatatlan...Mintha órákig nem vettem volna levegőt, és most újra oxigénhez jutnék. Belekapaszkodom a karjába ahogy arrébb megyünk onnan, majd ha megállt, nem nézek rá. nem tudom mit gondolhat most rólam, és lehet nem is akarom tudni. Így látott engem és...
-E-Etoo....Köszönöm...
|
- Nem ér. Még nem is egyeztünk meg. - teljesen odapréselem a falhoz nagy vigyorogva és élvezem, ahogy lángokba borul az arca és tovább kezdem el tapizni. A kis ribi még élvezi is, heh.
Yura
Vissza kell mennem az igazgatóiba, egyeztetni az iskolatitkárral. Áh. Túl sok munkám van, pedig csak egy egyszerű diák vagyok. Nagy sóhajtva összerendezem a kezekben a lapokat és a folyosón kezdek el megint bóklászni, közben magamban ismételgetem, hogy pontosan mit és hogyan akarok. Aztán egy ponton megtorpanok. Mazu... tudhattam volna. Nesztelenül oda sétálok a párocska mellé és megragadom a vöröske csuklóját és kihúzom a fiú előtt.
- Ha lehet, ne itt turbékoljatok. - de nem engedem el Shana csuklóját, inkább elhúzom onnan. Az a gyerek nem olyan, akivel játszani lehetne. Meg nem értem, miért ment oda vissza.
|
[132-113] [112-93] [92-73] [72-53] [52-33] [32-13] [12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
