[154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
| - Nem. Gondoltam, a jobb fülednek írom. Annyira hiányzott. - poénkodpm el a találkozást, de azt hiszem, elég pocsékra sikeredett. Azzal felkászálódom, még mindig a döbbenet legmélyebb pontján és picit közelebb megyek, hogy megbökhessem a vállát.
- Tényleg nem képzelődöm? - A szempáromból szinte csak úgy tükröződik a hitetlenkedéssel egybevegyült öröm és még tucatnyi érzelem. - Oh.. Persze. Menjünk. - zökkenek ki a pillanatokon át tartó kábulásomból és próbálom jó mappaba tenni az információkat az agyamban. Azzal vissza kísérem a régi közös szobánkba, ahonnan már kipakoltam a saját cuccaimat, hisz azóta már a régi szobatársamnál lakom.
- Izé... Üdv itthon? - Ezerszer lejátszottam ezt a jelenetet a fejemben, ezernyi variációt kombináltam, kiötlöttem, mit fogok mondani de most semmi se jön. Egyszerűen üres ez a szerkezet a kobakomban.
- Hogy-hogy... Visszajöttél? |
-Nekem? -kérdezem megilletődve. Ez olyan furcsa...Ő...Végig reménykedett, hogy..:Visszajövök... odalépek a padhotz, és felemelem a füzetet. Az áthúzott szöveget, és az általam ráírt három szót nézem, majd egy félmosollyal összecsukom azt, és Hikaru-ra nézek.
-Majd elolvasom... Most nem megyünk be? - nézek a koli felé. -Elfáradtam...-szusszanok egy aprót. Hát igen, ott nem sokat aludtam. Edzettem, és mikor aludhattam volna, akkor sem mertem igazán mélyen aludni. Viszont itt biztonságban lehetek. Ugye?
-Közben mesélhetnél, ha gondolod... Hogy mi történt itt, meg ilyesmi...
|
| - Nagyon pesszimista lettél engem illetően. - sóhajtok egyet. A miatt, igaz? - Megígértem. - jelentem ki neki kedvesen, de amit utána mond, az ugyan csak meglep.
- Miért ne érdekelne? - pislogok párat rá. Ez foglalkozhatott minden egyes nap. - Az? - pislogok a tárgy felé, ami ott hever nyitva a padon, a ráírt szöveg pedig áthúzva.
- Csak... Írások. A napokról. - vakarom meg idegesen a tarkómat és nem igazán tudok mit mondani. - N...neked. Tulajdonképpen. - Néha egy-egy fotóval is díszítettem a lapokat, hogy kicsit jobban visszaadja a dolgokat. - Hogy mi történt itt, lényegében. - sóhajtom. - Nem tudom honnan jutott eszembe ilyen idióta ötlet, de ezzel is lekötöttem magamat.
De. Most... Mit csináljak?
- Itt maradsz? Vagy elmész? Vagy... Mi lesz? - pillantok rá kicsit összezavarodva. |
Valójában nem tudom mire számítottam...Hogy fél év után nem fog tovább várni, és keres valaki mást... -Gondoltam, már nem lesz aki vár itthon... Vagy ilyesmi- válaszolom.
A mosolyát látva én is halványan elmosolyodom. A kérdése megdöbbent. Jól vagyok-e?
-Még ezekután is az én épségemért aggódsz?...-kérdezem a fejemet csóválva. -Persze... Jól vagyok. S mondd csak...- egyik kezemmel a füzetre bökök, amibe olyan csúnyán belefirkáltam.
-Mit irogattál ilyen bőszen? -kérdezem úgy mintha csak egy nyaralásból jöttem volna haza. Mintha semmi nem történt volna...Mintha biztos lett volna, hogy haza jövök...
|
| Igazából azt hittem, el fog lökni magától és már fel is készültem rá, de meglepetten konstatálom, hogy viszonozza az ölelésebet, amire elmosolyodom.
- Miért? Mit vártál. Azt mondtam, megvárlak. - kicsit jobban magamhoz szorítom. - Ha már nem tudtam utánad menni. - ezzel elengedem és vele szemben állva letörlöm az egyik legördülő könnycseppet az arcáról és mosolyt erőltetek a sajátomére.
- Jól vagy? - simítok végig a karján és tetőtől talpig megvizsgálom, de őszintén szólva, mindjárt kiugrik a mellkasom. Meg is csókolnám szívesen, de nem tudom, hányadán állunk, így beérem ennyivel is. |
Döbbenten nézek magam elé, ahogy a nyakamba ugrik, majd lassan a hátára teszem a kezeim, és megölelem. Újra a karjaimban érezni őt, az illata...
nem szólok semmit, csak némán ölelem, miközben lassan kigördül az eddig visszatartott könnycsepp.Most éppen úgy érzem bármit képes lennék elfelejteni, csak hogy ez a pillanat örökké tartson.
-Szóval...Tényleg megvártál...-töröm meg a csendet suttogva nagy nehezen.
|
| Hiába van meg a képességem, nem veszem észre, hogy van itt valaki más rajtam kívül, csak írom tovább a sorokat.
- Az előző füzetem betelt, így kénytelen voltam újat kezdeni. Az ez előtti lapokon a feszti- - nem tudom befejezni a mondatot, hisz kicsúszik az ujjaim közül a toll és mintha magától mozogna, áthúzza az egész oldalt és oda ír, mire teljesen lemerevedek. Csak némán és ijedten bámulom a papírt és nem merem elfordítani a fejemet, mert félek, hogy nem lesz ott.
- A...rmin? - kérdezem halkan és fáradtan felülök és rápillantok. Nagy nehezen ráveszem magamat, hogy felálljak és amilyen gyorsan csak tudok, oda lépek hozzábés szorosan magamhoz húzom. |
Hirtelen ismerős hangot hallok. A szívem olyan súlyosat dobban, mint még soha, s hirtelen még meg is ijedek, hogy talán kiesik a mellkasomból. Először csak tágra nyílt szemekkel bámulok magam elé, mert nem merek odanézni, de végül nagy nehezen még is arra fordítom a fejem. Ismerős kék lobonc... Majdnem elsírom magam, hogy újra látom, de jobban lefoglal az, hogy értsem miről beszél. 198 nap? Ilyen sok lenne...? Lassan, hangtalanul lépek mögé, egészen közel. Lehajolok, kiveszem a tollat a kezéből, és egy egyszerű mozdulattal áthúzom amit eddig írt, majd három szót írok a helyére:
"Ma visszajöttél hozzám."
A tollat visszacsúsztatom az ujjai közé, én pedig felegyenesedve hátrébb állok egy lépéssel. Igyekszem nem elsírni magam, de még így is jobban csillog a szemem, mint általában szokott.
|
| Hikaru
Poshadt és elviselhetetlen már a levegő itt bent és amúgy is van elég dolgom a fesztivál megszervezésével. Egy füzettel a hónom alatt kiballagok az udvar egyik padjára, ami a leg szimpatikusabb és nem süt oda a nap, kellemes hűvösben lehetek. A saját cosplayemet már javában megterveztem, de jó néhánnyal készen kell lennem, még is minduntalan Arminon jár az eszem. Vissza jön egyáltalán? Ha igen, mi lesz? És ha nem? Feleslegesen töröm magamat, igaz? Én hülye, hagytam elmenni... Francba! Ingerülten beleverem a homlokomat a padba, mivel így is hason fekszem rajta. Aztán lapozok egyet a naplóban, és elkezdem írni azt, amit az óta teszek, hogy elhagytuk egymáat.
- 198. nap. 2015 januárja. - új sor.- Szokatlanul meleg az idő, ahhoz képest, hogy tél van. Bár gondolom ezt te is érzed, hacsak nem hagytad el az országot, igaz? Egy fehér farmerban és egy mezei szürke pólóban fekszem itt az iskola udvarán egy padon, és azon elmélkedem, igazat mondtál-e. Ha nem, akkor legalább jól vagy-e. - Hangosan olvasok fel minden mondatot, mintha tényleg hozzá beszélnék. - 198 nap... - suttogom halkan. |
Rég volt már, hogy itt kint az udvaron sétáltam. Távollétemben Dreamer-el voltam, s csatlakoztam is a csapatához. Mindenestre...Visszajöttem. Hikaru miatt. Annak ellenére, hogy megbocsátani nem tudtam még neki, és...Szeretem őt.
Zsebretett kézzel állok annál a fánál, melyhez még Dreamert vonszoltam mikor elszabadult a képessége. Érzelemmentes arccal bámulom a földet, de közben azon gondolkozom, meg kéne-e keresnem Hikarut, vagy...Lehet jobb lenne, ha megfordulnék, és magam mögött hagynék mindent, és mindenkit, és visszamennék a bázisra...
Annyi gondolat kavarog a fejemben, annyi mindent kéne tisztáznom, először is magammal...
S most mégis itt állok, zsbre tett kézzel, kapucniban a suliudvarán...
Akkora barom vagyok...
|
Ahogy összekulcsolja ujjait az enyémekkel csillogni kezdenek a szemeim. Jó érzés hogy fogja a kezem. Igazából fura is. Nem oylan mint mikor Niichan fogja. Persze az is jó, de ez most...Ez máshogy jó.
-Hm...? -nézek rá mosolyogva. át bizony én sem tudom igazán megmagyarázni...
-Tudod, nekem nem sok barátom volt idáig..No meg elég öngyilkos hangulatom volt idáig, de valahogy kirángattál belőle. Ami jó, és hálás vagyok érte. Tényleg! Ezt hálálom meg a teával, meg a pokróccal! -ragyog fel az arcom az új ötletre.
-Lehet rosszul gondolom, de úgy érzem törődsz velem...Hisz segítettél, hogy ne essenek le az ujjaim! Jézusom, már kettővel tartozom! A depiból kirángatásért jár a tea plusz pokróc, a-akkor..Akkor az ujjaim megmentésért kérhetsz valamit! E-Elfogadható határokon belül...-teszem még hozzá azért nagy bölcsen.
-Mindjárt ott vagyunk. -motyogom halkan, a folyosót fürkészve, miközben Sou kézfejét cirógatom.
|
- Semmi-semmi... - legyintek. Tényleg szörnyen naiv... Szerintem a drága nii-chanja kiakadna, ha megtudná, hogy ezek után még bátran behív a szobájába, sőt, ki akar szolgálni mindenféle jóval. Nem is hangzik rosszul a fotel meg a pokróc, szóval...
- Át bizony... - bólintok megjátszott szomorúsággal, és értetlenül figyelem Kaitot. Nem értem, mitől lett ilyen lelkes, hisz eddig olyan bús képet vágott, most meg csoda, hogy nem kap szárnyra. - Igen? Hát tessék - nyújtom neki a kezem. Annyira nem hideg, de ha melengetni szeretné, részemről megteheti. Az ujjai közé fonom a sajátom.
- Ja, az jó lesz, köszi - mosolygok rá. Pihenni a radiátor mellett, miközben teával kínálnak... Ez már majdnem olyan, mintha valami kiskirály lennék. Menő. Talán még egy új dalt is ihlet. - Miért vagy ilyen lelkes? - kíváncsiskodom, miközben kinyitom neki az épület ajtaját. Előre engedem, utána lépek be az épületbe, őt követve.
|
ú
Egy darabig még megdermedve állok, majd észbekapva felnézek rá.
-Mihez vagyok túl félénk? És mit szeretnék? - én ott leragadtam, hogy szeretnék, valami meleg helységbe menni, mert ha tovább álldogálunk itt, akkor lassan de biztosan, mindketten idefagyunk.
-Átfagytál? -kérdezem szomorúan, majd felcsillanó szemekkel nézek rá, miközben elindulunk megint a kolesz felé. Felé nyújtom a kezeim.
-Nézd Sou-chan! Már jó melegek a kezeim! Fel tudom melegíteni a tieidet is akár! -mosolygok rá kisfiúsan. Ott tartom a kezeim, még mindig, és közbe bólintok.
-Főzök neked egy nagy bögre teát, hogy felmelegedhess! Majd a fotelt a radiátor elé húzzuk, és kapsz egy pokrócot, meg párnát! Na? Mit szóllsz? -már csak az hiányzik hogy szökdelni kezdjek mellette. Azt hiszem örökké hálás leszek Sou-nak, amiért kirángatott a bánatomból. Visszatért a jókedvem! Remélem ez így is marad még egy darabig.
|
Egy lapos pillantással díjazom a válaszát. Aranyos, hogy azt hiszi, olyasféle érintésre gondoltam, mint egy kézfogás... Egyben meg is győz azt illetően, hogy teljesen tapasztalatlan. Ezt elkönyvelem magamban, aztán élvezettel figyelem az arcán átfutó érzelmeket. Pontosan látom, hogy csak késve húzza el a kezét, ettől pedig teliszájas vigyorrá szélesedik a mosoly az arcomon. Jól van, ennyi elég, a végén még elájul itt nekem...
- Oké-oké, értem én... Szeretnéd, csak még túl félénk vagy... - Hisz a hallgatás beleegyezés, meg amúgy is, vagy halálra rémült tőlem és azért nem ellenkezik, amit kétlek, mert azért annyira ijesztő nem vagyok.... Vagy tényleg tetszem neki. Én inkább ezt gondolnám, az az egómnak is jót tesz.
- Na, menjünk - bökök fejemmel a kolesz felé. - Ha már ennyire átfagytam miattad, innék nálad egy bögre teát, vagy kávét. Egyre megy, nekem mindkettő jó - lazán meghívatom magam vele, de hát csak nem bánja, hiszen hozzá megyünk, nem hozzám. Ha sok lesz neki a társaságom, majd kidob...
|
Felemelem a fejem, de félrefordítom. Bár ez nem sokat segít, így is tökéletesen látni mennyire vörös. Pont lefelé pillantok,a hogy elkezdi felcsúsztatni a kezeimet a testén, így meglátom izmos pocakját, és...és mindent...Inkább fel is emelem a fejejm, de ekkor meg Sou arcával találom szembe magam, ami nem sokkal jobb, tekintve hogy ott az a kaján vigyor a fején.
-I-Igen...O-Ott van Niichan...Meg Oto-san...Meg e-egyszer kezet fogtam a postással...-sorolom halkan remegő hangon. A derekán megállapodnak a kezeim, és bátortalanul nézek fel rá. Nem igaz, hogy ezt csinálja velem, én meg ráadásul még hagyom is neki. Hát ez hihetetlen. Niichan most nagyon haragudna rám emiatt. Biztos azt mondaná, hogy cska szórakozik velem, én meg mint valami naiv kisgyerek még csak nem is ellenkezem.
A kérédsére, hogy szeretném-e máshol is megtapogatni, nem is tudok válaszolni, már lángol a fejem, és kezdek szédülni, nyitva marad a szám is. Egy darabig így állok, észre sem veszem, hogy ez idő alatt nem vettem ki a pulcsija alól a kezeim... Látszik rajtam, hogy megdöbbenek, és észreveszem mit csinálok (avagy mit nem), és egyből kihúzom a kezeim a pulcsija alól. A hideg egyből megtámadja a mancsaim, így gyorsan zsebredugom őket, hogy ne hűljenek ki...
|
Halkan elnevetem magam. Nem tehetek róla, Kaito annyira aranyos! Kedvem támad megrontani, persze csak úgy, ha ő is benne lenne... Nehéz kérdés, mert bár azt mondta, nincs senkije, azt nem tudom, szűz-e ezen a téren. Azt biztosan állíthatom, hogy nem undorodik tőlem, mert még mindig nem lökött el magától, ez pedig nagyon is hízelgő a számomra...
- Igen, én is érzem, kezd felmelegedni - Így már nekem is jobb érzés, szóval bátrabban irányítom Kaito kezét. Feljebb csúsztatom a mellkasomra a két tenyerét, jön vele a felsőm is, kivillan a pulcsi alól a derekam és a hasam, amibe rögtön bele is mar a hideg, szóval inkább visszaengedem Kai kezét és a derekamra simítok vele. Egy tanárom mindig azt mondta, "Ha tudni akarsz valamit, kérdezd meg", szóval én is így cselekszem. - Érintettél már valaha férfit? - érdeklődöm kajánul mosolyogva. A válaszától függetlenül lassan elengedem a kezét, így ha akarja, kihúzhatja a pulcsim alól.
- Szeretnél máshol is megérinteni? Vannak forróbb helyek is... - látom, mennyire zavarban van, pont ezért hergelem tovább. Tetszik és szórakoztat.
|
AHogy megállít, nagy kerek szemekkel nézek rá, és mikor elkezdi mondani, hogy minden az én hibám lesz, már megint érzem a könnyeket a szememben. Ilyenkor azt várná az ember, hogy "Neeeeem, nem a te hibád lesz, ne aggódj!", erre én mit kapok? A fejemhez vágják hogy miattam lesz beteg. Köszi.
Ebből a morcogásból Sou ránt ki, ahogy magához von, és megfogja a kezeim. Felnézek rá, és az arcom megint csak vörös lesz.
-I-Igen? A-Akkor majd zsebre tesze....-nem sikerül befejeznem a mondatomat, mert még közelebb kerülök Sousuke-hoz és már a pólója alatt vannak a kezeim. Ott állok előtte, pár centire tőle, tátott szájjal, full vörösen, mint egy idióta... Meg se merem mozdítani az ujjaimat nehogy még jobban meg tudjam tapogatni a hasát... A vállának döntöm a homlokom, hogy eltakarjam vörös arcomat.
-S-Sokkal jobb...-a hangom talán csak két oktávval magasabb az átlagosnál, annyira sikerült zavarba hoznia.
|
- Ja, lehet... - felelem közömbösen. Kíváncsi vagyok, ki lehet ez a "nii-chan", de nem kérdezek rá, ez Kaito dolga. Azért remélem, sikerül rendeznie a helyzetét a családjával, és többször nem fog egy padon pityeregni egymagában. Van ebben valami szomorú.
- Egy kis megfázás nem a világvége, de te énekelsz, nem? Vigyáznod kéne a hangodra - jegyzem meg. Nem akarom kioktatni, de hát egy zongorista is vigyáz az ujjaira, meg egy focista a lábára. Ez valahogy normális. Én az eszemre és a mérhetetlen sármomra vigyázok... A szemem sarkából figyelem, hogyan aggodalmaskodik az egészségem miatt, miközben a kolesz felé ballagunk. Nem tudom elrejteni a mosolyom, aranyosnak találom, ahogy elmélkedik. Megszaporázom a lépteimet, és Kaito elé fordulva megtorpanok, megállásra késztetve őt is.
- Ja, lehet, hogy baromi magas lázam lesz, és köhögni fogok, mint egy szamár... A te hibád lesz, ha fájni fog a torkom... Rohadt kellemetlen... Gyorsan fel kéne melegítened valahogy... - megfogom mindkét kacsóját. Mivel eddig a zsebemben melengettem a kezeimet, jó melegek, ahogy hosszú ujjaim közé fogom Kai tenyerét. Az ajkaimhoz emelem őket, rájuk lehelek. - Tényleg jéghidegek... Hmm, talán inkább nekem kéne felmelegítenem téged... Tedd valami meleg helyre a kezeid - Például zsebre, gondolná minden normális ember, de hát én messze nem vagyok normális... Fogom és a hasamhoz húzom Kai két kezét, besimítok velük a pulcsim alá. Hiába fázom, a bőröm jó meleg, rásimítom lapos hasfalamra a hideg kezeket. Lehunyom az egyik szemem, mert elsőre kicsit kellemetlen az érintés, de Kainak talán jobb...
|
-Nem tudom, biztos szóltak volna, vagy hagynak ott valamit, vagy Niichan mondta volna, vagy valami....-nyafogok továbbra is. Hát, ezekszerint neki sincs valami fényes múltja.
-Elcseszett családba születtünk, lássuk be... Igazából csak azért fáj ennyire, mert Niichan a mindenem... Jobban szeretem őt a szüleimnél is. Bárkimásnál. Remélem neki lesz valami elfogadható magyarázata...-felnézek Sou-ra, majd elmosolyodom, és felállok. Megigazítom kék sálamat, majd bólintok.
-Mehetünk. A világért sem szeretném, hogy miattam megfázz. -mosolygok rá, majd ha elindul, utána lépdelek, és mellette folytatom az utam.
-Egészen hidegek a kezeim. -tartom magam elé őket, majd összedörzsölöm, hátha felmelegszenek, de nem sokat segít a dörzsi.
-Én nem igazán fáztam, legalább is nem éreztem, de azért jéghidegek a kezeim... Te meg egy szál pulcsiban üldögéltél velem...Szólhattál volna hogy fázol vagy valami...Mi lesz, ha most beteg leszel? Az én hibám lesz az is... Lehet még tüdőgyulladást is kapsz! Uramisten...-szörnyülködöm, a kezeim a szám elé téve, és tényleg kétségbeesetten nézek magam elé.
|
Csendben, figyelmesen végighallgatom. Ismerős történet, annyiban, hogy tudom, milyen érzés, ha valakinek nem kell az ember. Elgondolkodom, ahogy a történet végére ér.
- Két észrevételem lenne. Egy: hogy mehet tanárnak egy ilyen seggfej? Kettő: ha kómában voltál, honnan tudod, hogy meglátogattak-e vagy sem? - Lehet, hogy van rá magyarázata, de elsőre ez ütött szöget a fejemben. Lelógatom az egyik lábam a padról, a másikat meg átkarolom, a térdemre támasztom az állam, így figyelem a földet.
- Megértem, milyen szar érzés. Én sem érdekeltem túlzottan a szüleimet. A maguk módján szerettek, anyagilag mindig támogattak, de kisiskolásként rohadtul nem a pénzükre volt szükségem... Nem omlott össze számukra a világ, amikor leléptem otthonról - Nem tudom, miért meséltem ezt el... Végül is nem nagy titok, meg nem is annyira személyes, gondoltam, talán megnyugtatja Kaitot, ha tudja, nem csak az ő családja ennyire gáz. - Nos, csak annyit tudok mondani, hogy ha ők nem sírtak érted, te se pazarold rájuk a könnyeid - vonom meg a vállam, és a padról felkelve Kai elé lépek.
- Na jó, most már befagy lassan a fenekem is. Bemegyek! Jössz vagy maradsz? - billentem kissé oldalra a fejem.
|
[154-135] [134-115] [114-95] [94-75] [74-55] [54-35] [34-15] [14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
