[19-1]
|
- Eh. Nem törtem össze magam. - húzom el a számat és oldalra pillantok. Kezdem azt hinni, hogy nem csak nekem van röntgenszemem, de még akkor is, ha kiderült a dolog, próbálom fent tartani az álcámat, hogy nincs semmi komoly baj és sétálok, ahogy eddig. Kivéve akkor, mikor azt mondja, amit.
- Hm? Én arra gipszben is vállalkozom! - kacagok fel derekát elkapva és magamhoz húzom, hogy puszit adhassak az arcára. Tényleg... jó érzés most vele lenni. Örülök, hogy visszatértt ez a kis szarházi majom.
- Na szóval. Részletezd csak, mire is gondoltál az előbb. - vigyorodom el kajánul most én.
|
Egy idő után sajnos megunom a bogarak gyilkolását is. Mira Hikaru visszaér hozzám, már ezért feltűnő mennyiség hever az asztal előtt, így csak egy finom mozdulattal átugrom felettük, ahogy leszállok az asztalról, és Hikaru mellé állok.
-Otthon fürdesz, és lefekszel aludni. -osztom ki a parancsokat már is, mintha csak az anyja lennék vagy mi. Összekulcsolom az ujjainkat, és elindulok kifelé. Csak intek egyet a senseinek, de többre nem is méltatom.
-Remélem elégedett vagy. Sikeresen összetörted magad, és még titkolni is próbálod. -fordítom el a fejem szokásos unott arckifejezéssel. Igazán nem örülök, hogy Hikaru ennyire túlhajszolja magát.
-Ha meg jól vagy...Remélem lesz még otthon elég energiád...Hozzám... -perverzen beharapom az alsó ajkam közben, de persze semmi komolyat nem tervezek egyelőre... Tudom, hogy alig áll a lábán, bár lehet a hormonjai még is erősebbé teszik majd...
|
|
Amíg ő teljes áhítattal van elfoglalva a föld tanulmányozásával, én a tanárommal bemegyünk az erdőbe, ott folytatva a céllövöldözgetést. Sőt, idő közben még egy madarat is lövet velem, csak mert hogy éhes és megcsinálja vacsorára. Na kösz, minek engem még ezzel is fárasztani, miközben ő is tökéletesen tudna ejteni magának.
Miközben a terepen eddzünk, a hegynek felfelé futás közben megbotlom egy nagy, a földből kiálló rönkben amit előtte a lehullott levelek takartak és taknyolok egyet a földre.
- Azt hiszem... nem tudok felállni. - nyögök a tanáromnak, mert tényleg így van. Felmondta mára a szolgálatot a lábam.
- Eh. Amilyen nyámnyila vagy, nem keveset kell még eddzened! - mormog rám egy nagy grimasszal, mire csak lehajtom a fejemet.
- S...Sajnálom. - azzal felsegít és úgy ahogy lesétálok vele a hegyről, de mikor már Armin látómezejébe kerülök, próbálom elővenni a legnormálisabb járásomat, mégha rohadtul fáj is.
- Én végeztem mára.
|
-Okay.- válaszolom unott arccal, majd elfekszem az asztalon amin eddig üldögéltem. Még nézni is fárasztó azt, amit Hika csinál, így egy idő után inkább játszani kezdek a telefonomon, és sorban döntöm meg a saját rekordjaimat az Into the Dead zombis játékomban. Még is csak jobb, hogy velejöttem. Egyrész szemmel tarthatom, másrészt...Na jó, igazából csak ezért jó hogy jöttem, mert igazából otthon is ugyan így vergődnék meg szenvednék egyik helyről a másikra. A hasamra fekszem...Aztán átfordulok a hátamra, de közben majdnem lefordulok az asztalróül is, úgyhogy onnantól kezdve inkább csak egy helyben maradok, és egy bogarat bámulok a földön. Milyen pici és jelentéktelen. Egy pillanatra felvillannak a szemeim, és a bogár máris a hátára fordul. Meghalt.
Megtaláltam mivel szórakoztatom magam innentől!
Az elkövetkező pár órában világító szemekkel gyilkolom a különböző bogarakat a földön.
|
|
- Öhm. Ez nem így megy. - kacagok fel kicsit idegesen. Aranyos, hogy segíteni próbál, de semmi esély erre. - Az a lényeg itt, hogy mielőtt az épületbe ér, én kiérjek onnan. Ha belép, teljesen mindegy, hogy kifárasztom-e, nem tudok kimenni tőle. És ennek a feladatnak az a lényege, hogy még csak az arcomat se lássa. - sóhajtok fel, de azért adok neki egy aranyos puszit és vállamra kapva a fegyveremet visszakocogok az épület tetőterébe.
Összepakol, céloz, lő! Aztán egyenesen felkapok mindent és pucolok, mint a nyúl, ám a korlátokról leugorva gyorsítom a tempómat, aminél ugyan csak meghúzom a medencénél az izmokat így nagy fájdalmak árán de sikerül pár másodperccel előbb kijutnom, mint ahogy a senseim odaért volna és elrejtőzni az erdőben. Pipah... Csak lihegve térek vissza erősen visszafogni a bicegésvágyamat, mert nem akarom azt tudatni senkivel, hogy sikeresen megsérültem.
- Remek. Nem rossz idő. - veregeti meg a férfi a vállamat, azzal két pisztolyt ad a kezembe és ő a sajátjába vagy tíz teniszlabdát vesz.
- Mielőtt leérnének... repíts mindegyikbe egy golyót. - adja ki az utasítást, mire mind a levegőbe dobja én pedig komoly arckifejezéssel írtom szerencsétlen labdákat. Aztán fokozódik a feladat. Nem fel, hanem el, magától és tőlem távol dobja őket, én meg rohanhatok utánuk és úgy kell lőnöm. Fárasztó.
|
Szép tempóban besétálok a lőtérre a kedvesem után. Az edzőjének biccentek egy aprót, aztán felülök egy aztalra, és Hikarut figyelem. Nagyon elszántnak tűnik. Érdeklődve figyelem, hogy sikerül-e neki teljesíteni a feladatokat, bár nem kételkedem benne. Ügyes, és ért is hozzá, miért ne menne neki? Bár ez a 25 másodperc kicsit...kevés...
Sóhajtva kinyitom a könyvem, és olvasgatni kezdek. A lövések hangjára már össze sem rezzenek, és is kaptam úgy mondd egy "kis kiképzést", amíg oda voltam...
Az órámra pillantok. Eltelt egy óra, és még mindig semmi. Egy kibaszott orája kerülgetik egymást, de a végére a pasas mindig elkapja Hikarut.
-Hoy! -szólok oda Hikarunak, majd elhúzva a számat magamhoz intem. Az edzőjére pillantok, és mutatom neki egy elbűvölő mosoly kíséretében, hogy két másodperc lesz az egész.
A pólójánál fogva lehúzom magamhoz, hogy egész közel kerüljön az ő arca az enyémhez, és érezze forró lehelletem, ahogy a fülébe suttogok.
-Mindig a a hátsó ajtóknál vár rád, figyeli az emeleti ablakokat. Próbál lecsalni a talajra, viszont magas terepen, lépcsőkön nem mozog olyan jól. Biztos meghúzta a vádliját, mert keményen edzett...-teszem hozzá a gúnyos megjegyzésem az okításom végére. Nem tudom mennyit segítettem Hikarunak ezzel a kis tanáccsal.
-Ha sikerül a szintek közötti ugrálással kifárasztanod, utána sima ügy. -nyomok egy csókot az arcára, majd meglököm a mellkasát.
-Na. Menj már. Mindjárt felrobban a senseied.
|
- Hm. Pedig milyen lenne már. A vállamra kaplak és meglovagoltatlak picit! - kuncogok fel, mikor amúgy teljesen le is esik, hogy mi a mögöttes tartalma az előbb mondottaknak. - De persze, ülve is lovagolhatunk, ha már arról van szó. - cukkolom őt jóízűen, de aztán csak rohanok inkább a dolgomra. A tanárom olyan kemény, hogy ahány percet kések, annyiszor fél órát kell plusszba ott maradnom. Ami azért nem kellemes, így is bőven elég ez a négy óra. De ott tartottam, hogy nem kevesebb, mint egy, azaz egyetlen egy perccel értem oda korábban a kelleténél, ami azért szép eredmény. Hosszú idő óta először nem késtem le.
- Na. Haladunk. - jegyzi meg gúnyos mosollyal az eddzőm és végigmutat a már kiállított terepre. Mindig alami új szituációba állít.
- Ma a bérgyilkosok technikáját tanulod meg. Még jó, hogy jól felszerelt az iskolánk, élből lény épületet tudunk használni. Kettő a pályán, kettő körülötte. - magyaráz nekem, mire unott sétával beér hozzánk Armin is. A kezembe nyomja a tanár az egyik fekete puskámat, aminek a tetején távcső és hangtompító van felszerelve, azzal néhány mozgó bábút helyez ki a térre.
- A helyzet. Készítsd ki a töltényeket, mindent szerelj fel a puskára huszonöt másodperc alatt. Célozz, potom fél perc maximum, lövés után egy percet kapsz a lehető leghangtalanabb kiszlisszolásra. Ha elkaptad, véged. Értetted?
|
Melegséggel önt el, hogy tényleg ennyire bízik bennem, végül is, testvérek vagyunk. Ugyan azokat az utakat járjuk be, ugyanakkor kényszerülünk rá ugyanarra. Két iker együtt tesz ki egy egészet és ez így van rendjén.
- Semmi gond, te. - simogatom meg a buksiját. - Nem is foglak itt hagyni. Elég volt ez az egy hónap az én hihetetlenül aranyos kisöcsém nélkül. - mosolygok rá és megfogom a kezét, a másikban pedig a nagy szövetzsákot tartom. - Viszont szerintem innen húzni kéne, mielőtt észreveszik a rombolást és ránk hívják a zsarukat. - Azzal el is tűnök a helyszínről.
|
Amiket niichan mond...Annyira megható... Elmosolyodom, és egy hirtelen mozdulattal magamhoz rántom és megölelem. -Niichan...Sosem mondtam neked...De én anyuékban sem bíztam annyira mint benned...-döntöm a homlokomat a mellkasának. -És..sajnálom hogy ennyire gyerekes szoktam lenni...-szorítom meg mégjobban. -Niichan...Nem akarok egyedül lenni többé... Veled akarok maradni Hikaru...-lassan megint sírni fogok ha így folytatom.
|
- Én is nagyon-nagyon szeretlek. - még jobban magamhoz ölelem, sőt szinte már szorítom, de jó érzés ha szeretik az embert és ezt minnél közelebbről szeretném érezni. - Tudod. - folytatom. - Niichanra mindig mindenben számíthatsz. Testvérek vagyunk. - úgy, ahogyan nemrégen Arminnak, neki is elkezdem a fejét lágyan simogatni. - Csak bennem bízhatsz. Én is csak ezt teszem. - eltolom magamtól és fájdalmasan mosolygok rá. Az én egyetlen öcsém. Ráadásul ikrek vagyunk. A világ legerősebb köteléke van köztünk.
|
Lóbálni kezdem a lábaim, és nézelődök. Várom, hogy Hikaru végre befejezze a tombolást, és haza mehessünk. Ekkor Niichan odajön hozzám, és a nevemen szólít. -Hm? -nézek rá, de ekkor egy hatalmas ölelést, mire elmosolyodom és szorosan átölelem a derekát. -Niiiiiichan~ -sóhajtok fel, miközben a vállára hajtom a fejem. Annyira jólesik hogy ilyen szorosan tart, vele gyerekkoromban is mindig biztonságban éreztem magam, és ez semmit sem változott. Kicsiként együtt rosszalkodtunk, együtt kaptunk büntetést ha lebuktunk, és ő volt az akire felnéztem. És most is ő az. -Szeretlek Niichan. -mondom halkan.
|
Durr-durr-durr. A többi fegyverrel már nem tudom a céltáblákat lyukasztgatni, ezért mindent megcélzok, amit csak látok a távolban. Üvegeket, mozgó zászlókat és mindent, ami másnak már teljesen felesleges. Még jó, hogy a rakétavetőt nem hoztam el. Az már kicsit durva lett volna. De aztán végig érek a soron és verejtékező homlokkal kiejtem a már üres fegyvert a kezeimből. Nagyon lefáradtam agyilag, lelkileg és testileg is és pont ez kellett nekem. Teljesen lenyugodtam.
- Kaito-chan. - lihegve lassan odasétálok hozzá és egy megkönnyebbült sóhaj és mosoly páros után akkora ölelést adok neki, amekkorát valószínűleg még sosem kapott.
|
-Chh...-engedem el a vállát, és hátrébb lépek karbatett kézzel. "Véletlen?! Miért néz még Niichan is verébnek?! Komolyan mondom ez nagy idegesítő! Szerintem nem véletlen ha valakinek a nevét gépfegyverrel belelövik bábukba!" Visszatrappolok a kerítéshez, és felülök rá, úgy nézelődöm tovább.
|
- Mi? Hogy? - Játszom az értetlent. Nem szeretem mások orrára kötni a bajaimat, olyan, mintha csak nyavajognék nekik. Még az öcsémnek se. Biztos neki is éppen elég problémája van. - Semmi. Csak véltlen volt. - megemelem a vállaimat és vissza is huppannak utána, ezzel tetézve, hogy tényleg "véletlen" volt. Amíg újratöltöm a tárat lassan érzem, hogy az összes feszültség lassan eltűnik. Igen ez a pár hét ennyi idő alatt leülepszik bennem és mire innen kijutok, addigra minden teljesen rendben lesz és visszarázkódhatok a normális kerékvágásba. Kész, nem olyan bonyolult. Ekkor aztán újra felemelem a fegyvert és nem törődve az öcsémmel mellettem, folytatom a pusztítást és már közel sem látszik kirajzolódni a név, hiszen az összes bábút majdnem a lábukig teljesen eltűntettem.
|
Fejcsóválva nézem bátyám észnélküli lövöldözését. Felesleges szerintem, dehát ha ez neki így jó...Felemelem a fejem és értetlenül bámulom a bábukat, amiken lassan betűk formálódnak ki. Egy "A". Egy "R"... mi a franc? Ki azaz Armin? Leugrom a kerítésről majd Niichan mögé sétálok, és amíg újra tölt, egyik kezemet a vállára teszem, másikkal pedig lehajtóm a fegyvert,hogy várjon. -Niichan...-húzom le a fejemről a "fülvédőm". -Ki azaz Armin? -nézek rá szomorúan, mert hát van egy olyan sejtésem hogy a szívéhez közelálló személyről lehet szó...
|
- Oké. - rendezem le ennyivel az öcsémet, és a szemem elé tartom a puska távcsőjét, hogy bemérhessem vele a céltáblák fejét. Aztán meghúzom a jól ismert, apró ravaszt. De milyen érdekes. Egy ilyen kis műanyag kampó akár egy életet is kiolthat... És egyből, a fejnél található piros pontot átlyukasztja a golyó. Aztán jön a meleltte lévő, azon is pillanatok alatt átmegy. A harmadiknál már bele se kell néznem a távcsőbe és így tovább egészen a hatodikig, mert több nincsen. Ez így nekem lassú. Felveszem az egyik kedvencemet, a géppuskámat, azzal sokkal jobban haladunk és betárazom, a többi golyót pedig a tokjával együtt a vállamra terítem, azután csak eszeveszettül, némán lövöldözni kezdek, de mind eltalálja a táblákat. Végül pedig csak egy név olvasható össze a bábúkról. Armin. Hoppá. Ez tényleg véletlen volt.
|
-Persze! -odaszaladok az egyik oszlophoz, amirol lekapok egy fullhallgatonak kinezo targyat, ami a hangos lovesek ellen védi a fület. -Mehet. -szólok oda testvéremnek, majd felülök a kertésre és onnan nézem Hikarut. Az már biztos, hogy Niichan most nagyon ideges...Csak akkor hoz ennyire sok, és profi fegyvert magával lövöldözni. Csak tudnám mi lehet a baja...De lehet jobb is hogy nem beszélt róla.
|
"A szobámtól az út a lőtérig nem két perces kis túra. Köszönöm Kaito-chan, hogy vagy olyan kedves és segítesz hurcolászni a cuccaimat. Vagy várj! Még sem, mert nem csinálod!!!! Végre egyszer újra találkozunk, ez a gyerek meg csak dumál. Áh, biztos az öcsém vagy? Na jó, azért még szeretlek." Az úton elég sokat gondolkozom mindenféléről. Arminról, a támadásról, a gyengélkedőről és az öcsémről. Valamiért annyira műnek érzem ezt az egészet. Mire felocsúdom, már le is értünk a céltáblákhoz és az öcsém is megszólal.
- Hát, azért vannak, hogy szétlőjük őket. - vonom meg a vállamat, miközben az egyik mesterlövész puskát készítem elő. - Az egy másik dolog, hogy a szép kis háttér is megy velük együtt. - kuncogok egyet, ahogy belegondolok, a kis terrortámadásom után hogy fog a hely kinézni.
- Kaito-chan. Biztos ilyen közel akarsz lenni? Elég hangos leszek... - figyelmeztetem a közelgő robajra. Még ha ez nem is a hangtompítás miatt, de például a géppuska jó nagyokat fog szólni. No meg.. nem akarok a testvérem mellett sírni, mint egy óvodás.
|
-Hát...Nem igazán találkoztam senkivel...egy órája lehettem a suliba, mikor megtaláltalak végre...-nézek rá mosolyogva. -Igazából csak Shiro-channal beszéltem segített keresni téged...-belépek a lőtérre és körbenézek. -Niichan, biztos hogy nem fognak haragudni ha szétlősz itt mindent? A céltáblák sokba kerülnek nem?
|
[19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
