[27-8] [7-1]
Duzzogva elhúzom a szám. Jól van, akkor hadd vérezzen... Tőlem akárki is száradhat itt az utca közepén, ha ennyire csökönyös, nem fog érdekelni... Ez a nagy durca azonban nem tartott tovább fél percnél, utána aggódva lestem minden lépését. A kijelentésén komoly arcot vágva eltöprengek.
- Biszex lennék? Nem tudom... Shana-chan olyan, mintha a húgom lenne, másfelől ha arra kérne, megtenném vele, nem riaszt a gondolat. Szerinted ez rossz? - sandítok rá ártatlanul. Le sem esik, hogy az, ha egy fiú kíván egy lányt, a létező legnormálisabb dolog. Számomra viszont fura, mert én ahhoz szoktam, hogy csak a fiúk érdekeljenek.
- Én inkább oltári balszerencsésnek érzem magam. Shana-chan alig akart elengedni, mert hátha bajom esik, én meg győzködtem, hogy nem fog... aztán bajom esett... Ki fog nyírni... - ismétlem meg egy fásult sóhajjal, Hazard karjába kapaszkodva. - Nos, szólj, ha kitaláltad, hogyan viszonozhatnám a szívességed...
Rávillantom elbűvölő mosolyomat, ahogy lassan elérjük a kollégium területét. Shanának adtam a szobám kulcsát, így nincs más dolgom, mint ajtót nyitva bevezetni Hazardot az épületbe.
|
Cseppet sem csodálkozom azon, hogy egyáltalán nem volt ellenére az, hogy hozzám nem jöhetett. Bár a helyében talán én sem mennék vissza egy ilyen helyre. Másoknak ez elég szörnyű lehet, de ugye én más tészta vagyok, hogy úgy mondjam.
Az újabb kijelentése, amivel csak megismételte önmagát, egy unott szemforgatáson kívül nem sok reakciót vált ki belőlem.
-Nem szólsz, nem veszem észre... -ironizálok. -Még szép, hogy vérzek, mindig vérzek, elég ritka, hogy nem...Ez van. -vonom meg a vállam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy innen-onnan vér folyik belőlem, csak úgy...
-Szóval akkor még az is lehet, hogy bisex vagy. -vonom le a megfelelő következtetést a néhány mondatból, aminek igazából a lényege abszolúte más volt...
Ahogy a belém karol, lepillantok rá, majd felsóhajtok. Nincs ínyemre, hogy ölelget, de nem lököm el magamtól.
-Ja, ja...Nincs mit. Mellesleg rohadt nagy szerencséd volt. Elvileg nem is akartam kijönni ma. Szóval. Az adósom vagy. Heheheh....- gonosz kuncogással fejezem be a Momo orra alá való dörgölést. Végülis...Miért ne? Én nyerhetek vele. Nyerni meg király dolog.
|
- Óóó! - elcsodálkozom a válaszát hallva, és ha most lenne nálam jegyzetfüzet, biztosan lefirkálnám: "elég csak rám nézned". Igaz, a cuki külső és a menő stílus együtt csodákra képes, mindkét nemnél.
- Hozzád nem - értek egyet bőszen, kissé még duzzogva a múltkori miatt, aztán összefonom magam előtt a karjaimat és elindulok vele kifelé a sikátorból. A szemem sarkából néha rápillantok Hazardra, és azon kezdem törni a fejem, nekem hogy nem szabadult el az erőm idáig... Ha ő nem lép közbe, biztosan elvesztettem volna a kontrollt a képességem felett.
- Vérzel... - teszem hozzá nyomatékosan, mikor közli, hogy jól van. Aki vérzik, az nincs jól. Ennyit erről. A továbbiakra csak halkan elkuncogom magam. - Ó, azt csak kamuztam. Mármint, tényleg vár rám Shana-chan, talán hálóingben is, meg az ágyamban, de ő nem a barátnőm. Olyan, mintha a húgom lenne, és tudja, hogy a fiúkhoz vonzódom. Bár, ha arra kérne... - elmerengek egy pillanatra a dolgon, aztán inkább sietve megcsóválom a fejem. Közelebb húzódom a fiúhoz, egy darabig ártatlan kiskutyaszemekkel stírölöm, aztán megelégelem a bámulást és egyszerűen belekarolok.
- Köszönöm... hogy megmentettél... - motyogom a felkarjába fúrva az arcom.
|
-Ja, van ilyen...-vonom meg a vállam, mikor sértődötten megjegyzi, hogy van neve is, és ne aggassak rá mindenféle becenevet. Hát...Oszt' mé' ne?
Viszont amikor a trükkömről beszél, megint elvigyorodom, és az állánál fogva felemelem a fejét, és mosolyogva megnyalom az alsó ajkam, miközben a hüvelykujjammal az ő száján simítok végig.
-Kölyök...Elég csak rám nézned... -nevetek fel önelégülten, hiszen telejesen igazat adok magamnak. Talán nem így van? Dehogynem.
Kicsit kérdőn nézek a felém nyújtott ruhadabra, de végül elfogadom. Így is elég feltűnő vagyok, kabáttal talán cosplayernek néznek, mint ahogy többnyire lenni szokott.
-Hát nem hozzám az biztos...- rázom meg a fejem, hogy nyomatékosítsam, az amúgy is elég határozott kijelentésem. Még egyszer nem jöhet oda. Múltkor is mi volt... Nem tenne jót neki, ahogy az első sem tett jót.
Ahogy a szemem felé nyúl elkapom a kezét, és elhúzom az arcomtól.
-Ne nyúlkálj... Harapok. Különben is jól vagyok. - elengem a mancsát, majd folytatom az utam kifelé erről a helyről.
-Chh, még meghívsz magadhoz, mikor a barátnőd hálóingben vár rád?-kérdezem értetlenkedve, idézve szavait. Hisz, ha a barátnője várja,a akkor nem hiszem, hogy jót tenne a kapcsolatuknak, hogy még fölcibál magához engem is..
|
- Hálás vagyok! Ölellek, nem? - nyafogom szerintem logikusan, látszólag inkább összefüggéstelenül. Shana-chan ki fog nyírni, ha megtudja... ettől csak még jobban kapaszkodom a lilahajú derekába. Ej, megígértem, hogy nem lesz baj, és persze, hogy ilyenkor rögtön bajba kerülök. Nem szeretném, hogy aggódjon, de azt sem, hogy kibukva lásson.
- A nevem Momo - emlékeztetem őt, szipogva még kettőt, aztán hagyom, hogy talpra húzzon, de ahogy elkezdi lebontani rólam az ingét, kissé riadtan nézek rá. A megjegyzése nem csak megnyugtat, hanem fel is old annyira, hogy viszonozzam azt a szívdöglesztő mosolyát.
- Hmm... egyszer megmutathatod, mi a trükköd - vetem fel ártatlanul. Igen, leálltam flörtölni a megmentőmmel... De ha egyszer ilyen dögös és aranyos egyszerre! A flört még amúgy sem bűn, komolyabb dolgok meg úgysem lesznek ebből. Legalábbis ezt gondolom addig a pillanatig, míg hozzám nem vágja az ingét.
- D-de... meg fogsz fázni, te hülye! - csóválom meg a fejem kissé aggódva, de azért belebújok az ingébe. Fázósan összegombolom magamon, beszívva a gallérjából a fiú illatát- Köszönöm!
Egy mosollyal elnyúlok a kabátomért, neki kínálom. Ha már odaadta az ingét, akkor legalább egy felső legyen még rajta.
- Menjünk... de hova? - eszembe jut valami. Nem a legjobb megoldás, de tény, nem ismerek jobb helyet. - Gyere fel hozzám. Neked is rendbe kéne hoznod magad... - lépek oda hozzá, óvatosan a vérző szeme felé nyúlva.
|
-Lehetnél egy kicsit hálásabb is...! -vágok vissza, mikro finoman szólva csendre int, de ekkor megbillenek egy kicsit, mert Momo átüleli a derekam és a hasamra hajtja a fejét.
-Szerintem ez egy kicsit túlzás...-morgom feszülten, és először nem is tudom, hogy mit csináljak, hozzá sem érek Momohoz. Aztán arra gondolok, hogy ilyenkor megszokták nyugtatni egymást az emberek nem? Jó színész vagyok, hogy sok helyre be tudjak olvadni.
Végül a fejére teszem a kezem, és megsimogatom párszor a buksiját. Nagyot sóhajtok.
-Na jó, barackfejű, állj szépen fel... -a hóna alá nyúlok, és a szemeibe nézek. Letörlöm a könnyeket az arcáról, majd elkezdem leszedni róla a felsőjét. ELhúzom a szám mikor látom a megszeppent tekintetét.
-Jajj maradj már, ha meg akarnálak erőszakolni, akkor úgy csinálnám, hogy te se akarnál a vágán ellenkezni... -érvelek tökéletesen "megnyugtató" válasszal, és egy szívdöglesztő félmosollyal. Félre dobom a megtépázott anyag darabot, majd elkezdem kigombolni az ingem. Amint végeztem, kibújok belőle, és ráterítem Momo hátára.
-Vedd föl mielőtt meggondolom magam. - vetem neki oda, majd elteszem a fegyvereim, és csípőre teszem a kezeim. Csöppet sem feszengek így félmeztelenül, bőár hűs van egy kicsit, de hozzá vagyok már szokva.
-Szedd össze a cuccaid, és menjünk innen.
|
Kezek érintették minden porcikám, itt-ott érzékenyebb reakciót csalva ki belőlem. Őszintén szólva semmi bajom nem volt ezekkel a srácokkal, de mostanság nem volt kedvem velük lógni, értelmetlenül ütni az időt és hallgatni a hülyeségeiket. Régebben belefért, de mostanra megjött a józan eszem, vagy mi. Ráadásul tényleg egy hálóinges lány várt rám, egy olyat meg nem szabad megváratni, főleg, ha vörös is és chibi is. Letépi a fejed és kirúgja az ablakon.
- M-mou, hagyjatok már! - kezdtem elveszíteni a türelmem, főleg, mikor hallottam reccsenni is a felsőmet. Szétszednek, mintha évek óta kanosak lennének... pedig az ilyen srácok mindig találnak maguknak szórakozást. Már épp kezdtem volna kétségbe esni, amikor ismerős hang ütötte meg a fülem és felbukkant valaki, akire abszolút nem számítottam.
Fogalmam sincs, mikor kerültem a földre, de ott ültem, magam alá húzott lábakkal. A kabátom kicsit odébb hevert, a nadrágom öve meglazult, a sliccem lehúzva, a felsőm lecsúszott a vállamra, kivillantva a bőröm és a kulcscsontom ívét, láttatni engedve mellkasom domborulatait. Csak az járt a fejemben, hogy a lilahajú meg mi az ördögöt keres itt.... Ahogy elkezdte szétverni a csapatot, ijesztő emlékek törtek fel az elmémben arról, hogyan kínozta halálra a szemem láttára azt az iskolai tanárt a laboratóriumban. Ettől rögtön levert a víz, falfehér lettem és kapkodni kezdtem a levegőt. Úgy üldögéltem ott, halálra sápadva, rémülten, mint aki szellemet látott. Nem akarom végignézni, hogy megint öl... nem akarok megint erőszakot látni... A fülemre tapasztottam a kezem és leszegtem a fejem, aztán ahogy hárman indultak a lilahajú ellen, egy kicsit elkezdtem aggódni érte.
- V-vigyázz! - kiáltottam rá egy feszült pillanatban, aggódva, de úgy tűnt, nélkülem is remekül boldogult. Vért láttam, nem olyan sokat, de vöröslött, mint Shana-chan haja... nem, annál sokkal bűnösebb volt. Mire feleszméltem, a bunyónak vége lett, és a legtöbben vízszintesben feküdtek körülöttünk, a lilahajú meg hozzám lépett. Tudtam jól, hogy nem fog bántani, különben nem mentett volna meg, a testem mégis reszketni kezdtek, a szemem sarkába kövér könnycseppek ültek ki. Utáltam ezt a helyzetet és rettentően féltem. Tőle is, meg attól is, hogy megismétlődik a múltkori. Hogy megint elvisz, és fájni fog.
- Fogd be... - morogtam hálám jeleként, durcásan, de csak annyira futotta tőlem, hogy feltérdeljek. A fiú hasának borultam, átöleltem a derekát, ha hagyta. Remegve kapaszkodtam bele, csendesen pityeregve. - Úgy megijedtem... - motyogtam.
|
Hát ez nem lehet igaz, már megint ki kellett küldeni, mi?! Nem szeretem mikor így ki kell jönnöm a városba, túl sok ember, túl sok probléma.
Mióta Kiyo és a vörös elmentek, még a barackot sem láttam, hisz szerencsémre ki se kellett mozdulnom a laborból.
Épp egy lépcsőn sétálok le, egy sikátorba, mikor zajt hallok, és meglátok egy csapat fiút, akik nyilván valami csajt húztak be maguk közé. Vagy várjunk csak? Hunyorogni kezdek, és ekkor látom meg az ismerős narancssárga loboncot kivillanni két kéz között. Momo az, kiabál, és nagyon ellenkezik. Azt hiszem két választásom van: Most ingyen pronóban lesz részem, mert végig nézhatam, ahogy egy csapat éretlen nyomorék megerőszakolja a barack fejűt, vagy...
Nagyot sóhajtva beletúrok a hajamba, majd felállok a lépcső korlátjára, és onnan guggolva nézek rájuk.
-Ez most komoly? Oké, elismerem, szemre való kölyök, de annyi sincs bennetek, hogy legalább valami szobába viszitek? - leugrom a korlátról, majd kigombolom a rajtam lévő fekete ing felső gombjait. Megmozgatom a vállam, majd elvigyorodom. Az övemhez nyúlok, és kivételesen nem a fegyverem veszem elő, hanem egy nyársszerű fém pálcát. Végig nyalok rajta, miközben a fiúkat pásztázom.
-Előbb velem próbálkozzatok... - intek néhányat, hogy jöjjenek csak, mire egyikőjük el is indul felém az ujjait ropogtatva. Én még mindig vigyorogva nézek rá, látszik, hogy cseppet sem félek, sőt játéknak tekintetm az egéészet. Természetesen egy jobb egyenessel próbálkozik, ami elől könnyen kitérek. Kínos nevetésbe kezd, és megint próbálkozik. Én ismét kitérek, de elkapom a kezét, amit a háta mögé csavarok, majd a hátába rúgva taszítom neki a falnak.
-Köviii! -fordulok a többbi felé. Már hárman jönnek, és én is kezdem érezni, hogy ez annyira nem lesz jó, hiszkettőre még úgy ahogy figyelek, de három már kicsit nehezebb lesz. A földre került Momo-ra terelődik a figyelmem, és amíg őt nézem, egy kéz csapódik az arcomba, és letépi a szemkötőmet. Kuncogva emelem fel a fejem, a szememből állandóan folyó vér pedig most is lecsorog az arcomon. Olyan vörös a jobb szemem, mintha csak belenne gyulladva, de itt nem ez a helyzet. Fájdalmat se érzek, és tökéletesen látok.
-Köszönöm idióta...Így legalább rendesen látom a hülyefejeteket...-nevetek fel, majd a kezemben lkévő szúró fegyverrel végig vágom az ujjamimat felül, és azonnal be is húzok egyet a hozzám legközelebb álló fiúnak, akit ezzel ki is iktatok, hisz a vérem egyből marni kezdi az arcát, amitől ordítani kezd, és a földre zuhanva vergődik tovább. Úgy szeretem ilyenkor nézni őket! A másik kettő nekem esik, ott ütnek ahol érnek, persze a legtöbbet hárítom. Kevesek vagytok ti ahhoz, hogy elintézzetek. Utcai bunyó mutatkozik az ütésikben, amik nem is lennének rosszak, ha gyakorolnának, és nem lennének ilyen puhapöcsüek. Egy gyomorszájon rúgással dől föl a második támadom is, a harmadikat pedig kissé lihegve kaom el. Azért még is csak sokan voltak. A fegyveremet a nyakához nyomom, és át is szúrom a bőrét. A többi ijedten néz rám, a kezeim közt lévő pedig elsírja magát, és remegni kezd.
-Ha még egyszer a közelében talállak titeket a narancssárga hajúnak... -sziszegem halkan, majd a vérző nyakú fülébe suttogok.
-Csak azért nem öllek meg, hogy hírem vihesd a haverjaidnak...Ha pedig rossz helyről kapom vissza, hogy találkoztatok velem...Megtalállak... - a földre lököm, és fölényes, agresszív tekintettel nézem végig ahogy eliszkolénak, mint valami ócska állatok.
Bekötöm a kezem, és felveszem a földről a szemkötőmet. Momo elé stéálok, majd végig mérem.
-Tudod... Ez a szakadt ruha igazán szexi rajtad... De azért felállhatnál... -jegyzem meg csak úgy mellékesen miküözben letörlöm az arcomról a vérem.
|
Momo:
Nehéz szívvel hagytam magára Shana-chant, de hát valahonnét valakinek be kellett vásárolnia az esti pizsipartyhoz. Egy parti sincs egészségtelen, cukros édesség, üdítőital és rágcsálnivaló nélkül. Hamar bevásároltam a legközelebbi közértben, aztán vidáman dúdolgatva, a szatyrot lóbálva elindultam visszafelé. Hamarabb akartam Shana-chanhoz visszaérni, ezért lerövidítettem az utat egy sikátoron át. Rossz döntés volt... egy maréknyi csapat srác a szomszédos iskolából néhány kukára telepedve élvezte lógós napját. Dohányoztak, ittak, röhögcséltek. Át akartam menni köztük, de rájöttem, hogy ismerős arcok, régen kavartam némelyikükkel... Így gyorsan hátra arcot vágtam, de már késő volt, mert az egyikük megszólított.
- Hé, nézzétek, ki tévedt be köreinkbe! - szólt az egyik, mire akaratlanul is megtorpantam.
- Milyen csinos kis kölyök. Hé, ez Momo, nem? Woow, de rég láttalak! Azt a sok szépséget csak nem nekünk hoztad? - szólt egy másik a szatyromra bökve. Azért a bók tagadhatatlanul jól esett... De ennyitől még nem dobtam el magam, szerettem volna minél előbb elhagyni a sikátort. Az egyikük azonban megragadta a karom.
- Elvitte a cica a nyelved? Pedig régen sokat járattad a szád.... És sok mindent magadba fogadtál vele... - vigyorogtak.
- Ugyan - villantottam rájuk egy elbűvölő mosolyt. - Csak a barátnőmnek tartogatom. Az ágyban vár rám, hálóingben - húztam ki magam büszkén, mire mindannyian elismerőn füttyenteni kezdtek.
- Meguntad a pasikat? Nem lehet, hogy csak elfelejtetted, milyen jó velük? - gúnyolódtak.
- Ejnye, ezt a botlást ki kell javítani... mihamarabb... - elejtettem a szatyrot, ahogy még egy kéz elkapott és berántottak maguk közé. Felháborodva csapkodtam, kalimpáltam, rúgtam.
- Mi a... hé, eresszetek! Most nem vágyom semmi olyanra! - háborogtam, de nem vettek komolyan, rögtön vetkőztetni kezdtek. A francba!
|
Csendben figyelem, ahogy kiszáll a kocsiból és odalép hozzám. Biccentek a szavaira és lassan a kollégium épülete felé indulok, közben hallgatom, mit mesél.
- Akkor szerencsés vagy... az én agyam is hasonló - jegyzem meg egy halvány félmosollyal. Megint eszembe jut, hogy érdeklődött a könyvemről. - Szeretsz olvasni?
Teszek fel egy újabb, számomra fontos kérdést. Én ilyen apróságok alapján próbálom megismerni az embereket. Kinyitom a kolesz ajtaját, bekísérem Livit az előcsarnokba. Most elég kihalt minden, kong az épület az ürességtől.
- Erre.
Mutatom az utat a lépcsőig. Nem kell magasra menni, csak egy emelettel viszem feljebb a fiút, egészen a szobáim. Előkeresem a kulcsomat és kinyitom az ajtót, előre engedve a fiút.
- Érezd magad otthon... - dörmögöm, és ha bement, én is belépek utána.
// folyt. köv. Hina szobája? van olyan? xD//
|
Felkészültem rá, hogy elküld, de ehelyett visszakérdezett.... ühm...
- Szeretem...
Érdeklődve figyeltem. Most vagy nem hallotta az előbbi szavaim, vagy nem tudom, de érdekes ez a kölyök. A továbbiakra viszont elmosolyodtam kicsit. Lassítani a tempón? Nem megkérni akarom a kezét rögtön első nap... csak haverkodni, de...
- Rendben. Bocs, ha túlságosan rád másztam.
Bár szerintem semmi rosszat nem tettem, de hát látszik, hogy más a vérmérsékletünk. A kérdésére még nem reagáltam, hanem kiszálltam a kocsiból, lezártam és mellé lépkedtem.
- Fogjuk rá. Az agyam olyan, akár a szivacs. Nem kell túlságosan megerőltetnem magam...
Vontam vállat hanyagul, majd oldalra biccentettem a fejem.
|
Elhúzom a számat. Nem akartam bunkó lenni, csak kicsit gyorsnak és nyomulósnak találom Livius tempóját... Nem tudok ilyen könnyen feloldódni és megbízni másokban, ahhoz már túl sokszor csalódtam. A fiú reakcióját látva viszont bűntudatom támad. Talán kicsit elhamarkodottan ítélkeztem vele kapcsolatban.
- Gyümölcstea jó lesz?
Pillantok vissza rá, a vállamra véve közben a táskámat.
- Főzök neked egyet. Csak akkor lassíts a tempón, kérlek... - teszem hozzá egy fokkal halkabban. Nem tudom, miért kéne jó barátságban lennem egy idegennel azok után, hogy csak most ismertem meg, de tény, hogy az ismerkedős kérdéseire eddig elég hűvösen válaszoltam. Jól van, megpróbálok kedvesebb lenni.
- Te is tanuló vagy?
Előzöm meg az ő kérdéseit inkább egy sajáttal.
|
A visszakérdezésre a számat húzom. Hát persze... miért is gondoltam, hogy majd más lesz a reakciója? Nem felelek rá, csak figyelem. Akkor gondolom ennyi volt. Sóhajtok egy aprót, de aztán a további szavaira visszapillantok.
- Nekem bármi jó, de ha nem szívesen látsz, akkor nem fogom erőltetni.
De ilyen viselkedéssel ez a kölyök totál egyedül fog maradni. Szerintem. Ezt nem mondtam ki neki hangosan.
|
A kérdését hallva felvonom az egyik szemöldököm. Miért érdekli, milyen könyvet olvasok? Nem tűnik egy olvasós fajtának. De azért elmondom a címét. Egy kevésbé ismert, javarészt filozófiai-történelmi könyv, háborús. Nehéz olvasmány, de nem csak strébereknek szól. Ahogy leparkolt a kollégium előtt, magamhoz vettem a táskámat. Készültem volna kiszállni, amikor meghallottam az ajánlatát.
- Te erőltetted rám magad, miért kéne nekem meghívnom?
Teszem fel a számomra tök logikus kérdést, aztán egy sóhajjal kiszállok az autóból. Végül is igaza van, még ha rám is erőltette a fuvart, én fogadtam el.
- Az automatából tudlak megkínálni valamivel, bár tegnap kifogyott a narancslé, nem tudom, feltöltöték-e azóta. Azon kívül csak teával, kávéval vagy forrócsokival tudok szolgálni.
Ahhoz viszont fel kéne őt hívnom a szobámba, és nem biztos, hogy azt én akarom...
|
- Hmm, miféle könyv? Mármint, ki az írója és mi a címe?
Érdeklődtem. Ki tudja, talán egyezik az ízlésünk vagy ilyesmi. Bár nem tudom, miért érdekelt pontosan. A kérdésére elvigyorodtam.
- Amerre te. Nem egyértelmű?
Fölösleges kitérőt amúgy sem tennék emiatt a kölyök miatt. Na meg másért sem. Az utat figyeltem és lassan kirajzolódott előttünk a kollégium épülete is. Leparkoltam valahol, majd ezután ránéztem.
- A fuvarért cserébe igazán meghívhatnál egy üdítőre. Legalább.
Fürkésztem Hinata szemeit, miközben én félig mosolyogtam.
|
- A könyvemet... Az egyik kedvenc könyvemet
Felelem fásultan. Hangomból süt a fásultság és a csalódottság. Homlokon az ablaküvegnek döntöm, merengve bámulok ki rajta. Vajon Aaronnak sikerült megnyugodnia? Nem tudom kiverni a fejemből Akitot, ahogy könnyezik. Még az is lehet, hogy rajtam kívül senki sem látta így. Nem mintha bárkinek is elpletykálnám, de csak megerősítette bennem a gyanút, hogy ő is jobban törődik Aaronnal, mint egy sima beosztott. Így meg aztán pláne felesleges vagyok oda... Nemsokára úgyis elköltöznek, csak annyit kell tennem, hogy addig a kollégiumban maradok.
- Te merre tartasz? - vetem fel. Sok szabadideje lehet, ha félredobta minden teendőjét, hogy engem fuvarozgasson. Nem erre mondják, hogy sose szállj be egy idegen autójába?
|
Hát, úgy tűnik, nem akar velem beszélgetni. Valahol zavar ám, de nem akarok túl rámenős sem lenni. Ahogy elkezd kutakodni a táskájában, a szemem sarkából nézek el felé. Csak akkor szólalok meg, amikor már visszarakta a táskáját a földre.
- Valamit elhagytál? Fontos dolog?
Érdeklődök, majd ismét előrenézek. Nincs kedvem egy balesethez.
|
Meglep a bókja. Mi lehet ezzel a fickóval? Még nem kezdett el piszkálni a szófukarságomért, ráadásul megdicsérte a nevemet is. Nem akarom, hogy jól essen, de nagyon is jól esik. Zavartan magam elé pillantok hát, és inkább nem reagálok rá semmit. Bekötöm magam, aztán a térdeim közt támaszkodva, csendben bámulom az utat. Livius, ugye?
- Igazad van... - eszembe jut, hogy nálam van a könyvem. Az kéne most nekem, kizárni kicsit a külvilágot és elmerülni az olvasásban. Az ölembe veszem a táskám és beletúrok, néhány hosszabb pillanat múlva egyre idegesebben matatok a ruháim közt, ekkor csap belém a felismerés. Nem lehet, ott hagytam Aaronnál! Nem terveztem ilyen hirtelen eljönni, és kint maradt az asztalon. A fenébe! Nem akarok visszamenni érte, de szerettem azt a könyvet... Idegesen a hüvelykujjam körmére harapok, aztán visszateszem a táskát a lábaimhoz, összefonom a karjaimat, és az ülésben lejjebb süllyedve kibámulok az ablakon. Nem szeretnék Liviussal beszélgetni, bár azért rendes tőle, hogy felszedett.
|
A válasza nem nyugtat túlzottan meg. A számat húzom, de ahogy irányt vált, megejtek egy vigyort.
- Na, ez a beszéd!
Lépdelek vele az autóhoz és ki is nyitom, hogy be tudjon szállni. Beszállok én is, majd elpillantok felé. Ahogy végre bemutatkozik, elmosolyodok.
- Szép neved van
Jegyzem meg csak úgy, majd övet csatolok és elindulok ezután a kollégium felé.
- Na és... tényleg olyan jól vagy, mint mondod? Ki kéne kapcsolódnod vagy ilyesmi. Elterelni a gondolataid arról, ami történt.
Mert feltételezem, úgyse mondja el nekem, miről van szó. És annyira valljuk be, nem is érdekel. Az utat figyelem.
|
Ahogy azt kérdi, megbántott-e valaki, csak elhúzom a szám. Még ha ennyire is látszik rajtam, mi köze hozzá? Persze, a barátkozás önmagában nem bűn, de nem szoktak csak úgy közeledni hozzám, holmi érdeklődésből... Ez gyanús. Nem akarom, hogy ő is gonoszkodjon velem, épp ezért képtelen vagyok megbízni benne.
- Semmi bajom, jól vagyok... Nem vagyok búskomor
Motyogom fásultan, majd egy nagy sóhajjal konstatálom, hogy nem fog leszállni rólam, ha kell, tényleg elgyalogol velem a koleszig. Ez nagy pazarlás lenne, tekintve, hogy itt parkol az autója... Így hát szó nélkül elindulok a kocsija felé, és ha kinyitja, beszállok az anyósülésre.
- Csak vigyél el kérlek a kollégiumig... - sóhajtok, majd halkan hozzáteszem: - Hinata. Ez a nevem.
|
[27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
